Rövid hallgatás után a pásztor vette át a szót:

  Míg a csordával voltam, nekem is eszembe jutott egy eset, amit egy dobóruszkai barátomtól hallottam. Te diák úr, bizonyára többet tudol Dobó Istvánról a híres egri várkapitányról, mint én.

Úgy hallottam, hogy ő a maga idejében Magyarország egyik legnagyobb földesura volt. Mindenütt voltak birtokai, várai, de legszívesebben a Szeretvai várban (félúton Ungvár és Munkács között) vagy Ruszkán (amit róla neveztek el Dobóruszkának) szeretett tartózkodni.

Az öregek úgy beszélik, hogy sokszor még magával a királlyal is dacolni mert. Persze, a király ezt nem nézte jó szemmel, és bizony várfogsággal torolta merészségét. A sok csatát kiállt, hazájáért harcoló öreg hadfi ezt nagyon nehezen viselte. Ahogy kiszabadult, csak annyi ereje volt, hogy haza akart jönni a szeretvai várba, hogy ott élje utolsó napjait. Út közben, valahol Léva környékén nagyon legyengült, megbetegedett, ezért negált az egyik közeli uradalomban pihenni. De bizony a pihenésből betegség lett. Az öreg harcos, talán bánatában is, hogy a király ilyen kegyetlen volt hozzá, nem folytathatta útját, ott halt meg, ahol csak megpihenni akart, hogy folytathassa útját. A szülőfaluja, Dobóruszka templomában temették el.

Mondják, hogy itt Ruszkán volt egy kedvenc paripája, amelyiket úgy szeretett, hogy a kezéből etetett.

No, hát, amikor Dobó István meghalt, de a hír még nem jutott el ide, a helyiek látták, hogy ez a ló valamiért nagyon megbokrosodott. Egy fához volt kikötve egy hosszú kötélen. Hát csak nekiindul, és szalad a fán körbe-körbe. Nagyon furcsa dolog volt ez. A ló csak szaladt, csak szaladt, meg sem lehetett állítani. Maga alatt már a földet is bokáig kijárta. De akkor sem állt meg, csak szaladt tovább, pedig már a föld térdig ki volt járva. Akkor aztán hirtelen összeesett, és kimúlt. Nem sokára megérkezett a hír, hogy Dobó István meghalt. Ekkor értették meg az emberek, hogy a ló miért bokrosodott meg. Megérezte gazdája halálát, és hozzá akart rohanni. Ott temették el a fa alatt, abba a gödörbe, amit maga járt ki.

    Egy gondolatnyi ideig még hallgattak, utána jó éjszakát kívánva eloltották a lámpást, és aludni tértek.

Reggel diákunk újra segített a pásztornak legelőre hajtani a falusi csordát.

Ott aztán elbúcsúzott tőle, és az ő útbaigazítása szerint ment Nagykapos felé, majd Lelesz felé vette az útját,  a kompon (amit, ahogy a többi átkelők beszédéből megtudta, itt „hidas” -nak neveznek) átvitette magát a Latorca folyón, és így már mindkét oldalról megjárta a Vízentúlt. A Bodrogközbe ért.

    A múzsák lakhelye

  A diákunk több iskolát is bejárt, ami annakidején nem volt olyan nagy ritkaság. Sokszor, ha egy jó tanár más iskolában kapott megbízást, néhány diák is vele ment. Olyan is akadt, hogy valami csínytevés miatt kitiltották a diákot az iskolából, sőt néha még a városból is. Szedhette a cókmókját, és mehetett más városba, más iskolába szerencsét próbálni. Persze, a mi diákunk legtöbbször anyagi gondok miatt hagyta ott az iskolát. Valahol, távoli vidéken sikerült nevelői munkát vállalnia, és ha így újra lett pénze a tanulmányai folytatására, már nem tért vissza a régi iskolába, hanem egy közelebbi városban folytatta tanulmányait.

Azonban mindig „Pataki diáknak” tartotta magát, mivel a sárospataki nagyhírű iskolában kezdte tanulmányait, mint kisdiák.  Most is izgatottan várta, hogy mihamarabb Patakra érjen. Már régen tudta, hogy Bodrogköz, és különösen Sárospatak ősidők óta a múzsák lakhelye, és ezért a művészetek és tudományok székhelye marad örökre. Itt szándékozott vizsgákat tenni, hogy először segédtanítói, majd tanítói pályára lépjen, és álmainak megfelelően nem csak írni, olvasni és számolni tanítsa a nebulókat. Meg akarta mutatni a Felvidéki falvak egyszerű, sokat sanyargatott népének, hogy mivel büszke múltja van, joga van a jelenére és jövőjére is. Rá akart mutatni, hogy ahol gyökerei vannak, ott van a hazája, ahol ősei éltek, és ahol sírhalmaik domborulnak, ott élt és él is ez a nép.

     A Latorca vize csendesen hömpölygött medrében, éppen erdőn keresztül igyekezett célja felé. Őseink, Árpád fejedelemmel egészen a Vereckei-hágótól követték ezt a folyót, amelyik Zemplén híres községénél az Ondvával egyesülve egy csodát alkot. Összefolyik a Latorca az Ondvával, és létrejön egy forrás nélküli folyó: a Bodrog. Ettől a helytől kicsit északabbra, Szürnyeg és Abara között ömlött az Ondvába a Laborc is, ahonnan Bodrogocskának is nevezték a folyót, és valójában ez egyesült a Latorcával. A Bodrogköz vizekkel körülbástyázott, zárt, nagyon jól védhető területet alkot. Alföldi jellegű, lápos, ártéri erdőkkel, kevés magaslattal tarkított meseország, ami kiválóan megfelelt hont kereső őseinknek. Ezért nem csoda, hogy Árpád apánk magyarjainak ez volt az első letelepedési helye a Kárpát-medencében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mind akár csak szántás közben is ekétől kifordított rozsdás kardél, kengyeldarab, ősrégi tarsolylemez maradvány, sőt még régi temetők, sírhalmok maradványai is.

   A Latorcán átkelve lápos legelőktől övezet úton haladt a diák, ahol széles szarvú szürkegulyát legeltettek a pásztorok. Itt-ott nagy mangalica konda is dagonyázott a nádas mocsarában, és még cifra ménest is látott a távolban legelni, mintha a Hortobágyon lenne. Nézelődött is nagy igyekezettel, szemeit meresztgette, hogy a távolban nem jelenik-e meg a délibáb. Persze, ilyen csodát azért a Bodrogköz nem tudott mutatni.

     De van neki más kincse!

      A deregnyői pásztorkunyhóban kapott elemózsiát még a Latorca átkelése után elfogyasztotta, ezért bizony már kicsit korgott a gyomra, mire a nap nyugat felé vette útját.  Kiskapost, Nagykapost elhagyva, egy-két csőszkunyhón, halászkunyhón kívül nem látott emberi települést. De ahogy a délibábot kereste egy olyan dolog került szeme elé, hogy bizony erősen meg kellet kapaszkodni vándorbotjába, hogy meglepetésében el ne essen.

Most már meg volt róla győződve, hogy valamilyen varázslat hatására nem Bodrogközben van, hanem a Hortobágy felé közeledik. Hiszen ott van előtte a Hortobágyi kilenclyukú híd egy része. A másik részét bizonyára csak azért nem látja, mert a varázslat, a bűbáj még ezt nem engedi…

Így elmélkedve tátott szájjal nézett maga elég, amikor váratlanul egy terebélyes fa alól valaki ráköszönt. „Jó napot adjon Isten! Amice. Csak nem a Szent Gotthárd-hídon lepődtél meg ennyire, hogy még a szádat is elfelejtetted bezárni!”

A diák csak most látta, hogy a fa alatt hűsöl egy idősebb, inkább városias gúnyát viselő ősz körszakállas férfi. „Adjon Isten, jó napot!” - köszönt vissza ő is. „Hogyne lennék meglepődve, mikor úgy gondoltam, Bodrogközben vagyok, és mégis a Hortobágyi kilenclyukú híd egy részét látom magam előtt.”

     A hűsölő atyafi jót nevetett. „Ez, öcsémuram, ugyan hasonlít a Hortobágyi hídhoz, de amint magad is látod, az itteni csak négylyukú, és öregebb, mint amaz. A  Kárpát-medence legrégibb kőhídja előtt állsz, a Szent Gotthárd híd előtt, amely a Tice folyócskát hidalja át. Most éppen Lelesz híres falujához közeledel. Biztosan hallottál a leleszi prépostságról, amely 1180 táján alakult, és még iskolája is volt  1526-ig a mohácsi vészig  a premontrei apátok vezetése alatt.”

     Ilyen szakszerű útbaigazítás után már a diák is tisztában volt azzal, hol is van valójában.

„Jó hogy éppen erre jársz. Nézd azt a kis méhest?” - mutatott egy vályogból épített keskeny nyitott nádfedeles fészerre a szakállas atyafi, amelyikben mintegy 15 -20 gyékényből fonott méhkas volt elhelyezve.  „Itt ebben az akácosban már jócskán virít az akác, maholnap Orbán napja, a méhecskéim ilyenkor rajzanak.  Ma is befogtam az unokámmal négy rajt, de az egyik kasban igen nagy a nyüzsgés. Igaz, hogy már a napszak kicsit előrehaladott, de úgy látom, még ma kirajzanak, és az unokámnak pont most kellett valamiért beszaladnia a faluba.”

A diák ekkor figyelt fel arra, hogy rajbefogáshoz előkészített eszközök vannak az atyafi keze ügyében.

     „Itt a környéken már csak én foglalkozom méhészettel, mert mióta a falusi ember is rájött arra, hogy kényelmesebb a cukor, azóta a méz már nem is kell neki, pedig ez sokkal egészségesebb és ízletesebb.  A tisztességes méhész nem tudja eladni sem a mézet, sem a viaszt. De bizony, én már ezt nem hagyom, hiszen kiöregedett kántortanító vagyok, így időm van elég. A hivatalomat már régen a fiam vette át, jut időm méhészkedni is.”

Most hirtelen felugrott ültéből! „ De figyeljünk amice, indul a raj!”

     És bizony nagy zúgással kirajzott a sok méh. Mivel a diák ilyet soha nem látott, nem tudta, hogy mit tegyen, de az öreg kántortanító mutatta neki, hogy a lábuk előtt van egy dézsa finom homok, abból szórjon a raj közepébe, ne hogy messzire telepedjenek le a méhek.

A diák ezt először félve cselekedte, de mikor látta, hogy a tanítónak sincs baja, ő is serénykedett. Így talán a harmadik akácfa egy jól elérhető ágára rajzottak. Persze, nagy volt az öröm, mert így könnyebb lesz őket befogni.

Mikor a diák megértette, hogy neki kell tartani a befogó kast, még a tanító egy odakészített hosszú nyelű vashoroggal belerázza a méheket, bizony inába szállt a bátorság. Azonban nem akart ő gyávának mutatkozni. Úgy gondolta, pár méhszúrást talán kibír, Isten neki, fakereszt, behunyta a szemét, és elszántan a raj alá tartotta a befogó kast.

Néhány erőteljes rázásra a méhek a kasban találták magukat, amit a kántortanító előzőleg jól kikent mézes vízzel. Ezért a méhek le is nyugodtak. A kinnrekedteket enyhén füstölve az elkészített füstölővel szintén a kasba terelték, amit azután a méhesbe helyeztek vissza.

A diák arcán még mindig látni lehetett az átélt izgalmak izzadságcseppjeit, amin a kántortanító jót nevetett.

     „Ezt is érdemes volt kipróbálni, hiszen ha nem tévedek, szintén leendő kollégával találkoztam. Biztosan hasznát veszed ennek is az életben.” - bölcselkedett az öreg, miközben a falu felé lépkedtek.

Mikor a diák elmondta, miért vándorol ezen a vidéken, és hová igyekszik, az öreg tanító el sem engedte volna úgy, hogy legalább egy estét át nem beszélgetnek.

     „ Meséket, meg hiedelem mondákat is mesélhetnék, de azt inkább a fonókban érdemes meghallgatni. Ott sokkal ízesebben, érdekesebben mondja el az a falusi ember, aki az anyatejjel szívta magába.” - mondta az öreg. „Én két legendát mesélek el, ami már olyan régi, hogy az öregek közül is csak kevesen hallották. Nekem is talán az egész Bodrogközt meg Vízentúlt be kellett járnom, hogy töredékeiből összeszedve, egységesen tudjam összerakni.”

A tanítói lakásba érve már tálalva volt az ízletes harapnivaló. A fiatal tanító felesége, mikor látta, hogy vendégük is lesz, még egy terítéket tett az asztalra, és szívesen hívta a diákot a késői ebédhez, vagy inkább korai vacsorához.

Az „estebéd” – talán ez a leghelyesebb megnevezés – után a diákunk az öreg kántortanítóval kiültek az udvaron levő szőlőlugas alá, ahol hűvösen csábítón várta őket egy odakészített kancsó könnyű asztali bor, a kisgéresi homokdombok nedűje.  Az ifiasszony az asztalt takarította, de csatlakozott hozzájuk a lugasban még a kis unoka is, aki csak azért volt otthon, mert még nem volt iskolaköteles. A másik kettő (ahogy a diák megtudta) csak az édesapjukkal az ifjú tanítóval jön majd haza iskolából.