„Beszélik azt is, hogy voltak ám olyan pásztorok, akik csoda nagy erővel bírtak, akik különbek voltak a többiektől. Értették még az állatok beszédét is, de tudtak gyógyítani meg rontani is. Valahol Ruszka meg Kelecsény, Nyarád meg Mocsár táján élt két ilyen pásztor, akik valahogy nem tudtak egymással megbékélni. Nem tűrték meg a legelőjükön a másik nyáját, osztán ebből nagy harag volt köztük. Egyszer, amikor az egyiknek a nyája teljesen bent volt a másik rétjén, hát emez nagyon felbosszankodott, összeverekedtek. Egy dombocska körül a botjaikkal csapták egymást, mintha kardoztak volna, de a pásztorbotokkal sok egyebet is lehet csinálni, mert a kampós bottal, amivel az állatok lábát elkapják, ha meg akarnák fogni, azzal a másik embert is el lehet akasztani. Már nagyon sokáig verekedtek, de nem bírtak egymással. Mindkettő ilyen csodapásztor volt. Hát akkor az egyik veres bikává változott, a másik meg sárga bikává, úgy öklendezték tovább egymást. Csattogott az egész környék, ahogy egymásnak rontottak. Egyszer csak az egyik úgy felöklelte a másikat, hogy az átrepült a domb másik oldalára, ott esett le, de azon nyomban kővé változott, osztán a másik még akart rajta egyet döfni, jól nekirontott, de nem vette észre, hogy az már egy kőbálvány, széttörte rajta a fejét, belepusztult. A másik meg a kőből visszaváltozott pásztorrá. Hiába keresték a másik pásztort, nem került elő, csak egy döglött bikát találtak a dombnál, amit Ördögvárnak neveznek, ahol a boszorkányok meg egyebek tanyáznak, azért nem mer oda menni este senki, mert azt mondják, hogy onnan egyenesen a pokolba vezet egy ajtó, amit ezek a boszorkányok vagy lidércek tudnak csak kinyitni, és aki meglátná a titkukat, azt elveszejtik.  Hát én sem mentem még arra soha.”

A LIDÉRC

„Tudja , fiatalúr, a boszorkákról szóló történeteket sok ember mesének tartja, de a mocsaras, nádas területek falvaiban talán nincs ember, aki nem hisz a lidércben. A lidérc (valahol úgy mondják, hogy a tüzes ember) a faluban soha nem mutatkozik, ott senki sem fél tőle. Kinn, a mezőkön, réteken, nádasok szélén nyugtalanítja a földjeiken tevékenykedő népet. Azt ugyan soha nem hallottam, hogy valaha is valakit bántott volna, de nagyon sokszor látták mocsarakban, posványokban megjelenni. Bevallom, én is többször láttam, de valahogy nem féltem tőle, talán ezért hamar eltűnt.

Sokan még a lélek kútjának is mondják. Halványkék fénnyel mutatkozik, és így rémezgeti az arra járókat. Legtöbbször éjszaka bukkan elő váratlanul, talán a pokol sötét bugyrából. Sokáig lappang, nem mutatkozik, de mindég akkor tör elő, mikor senki sem várja. Nincs sem időhöz, sem évszakhoz kötve. Volt, akinek télen, de volt, akinek nyáron jelent meg. Legtöbbször ugyan sürvedés után, vagy éjnek idején mutatkozott, de látták már nappal, zivatar előtt is. Nem is kell mondani, hogy sürvedés után csak a bátrabbak mernek kijönni azokra a helyekre, ahol gyakrabban látták. Sok falusinak elég az a tudat, hogy ott kint létezik valami. Úgy mondják, kóbor lélek, aki az ördögvárban lakott, és most a nyugalmát keresi. Többen, akiknek megjelent, próbálkoztak imádkozni, de azt mondják, nem használ ellene az ima sem. A kántortanító úr azt mondja, hogy a félelem táplálja, de a bátorság szertefoszlatja. Talán azért láttam én ritkábban, és mivel nem rohantam el, a lidérc inkább szertefoszlott. Persze, kevés ember meri ezt kipróbálni. 

   Ezért mondom én, fiatalúr, hogy bizony vannak olyan dolgok, amiket még a nagyon okosak sem tudnak megmagyarázni!”

  Míg a számadó kondás beszélt, a sarkon megjelent János bá a komondorral. Nem időztek azután sokat. János bá elbúcsúzott komájától, és a diák is megköszönte az érdekes történeteket, kezet ráztak, és a diák meg a csősz a csősztanya felé vette útját.

Lassan, szótlanul ballagtak, elől a komondor, mögötte, kémlelődve a csősz, és őket követte a diák. A nap lassan a nyugati látóhatár felé közeledett, így árnyék borult e lápos, ártéri erdőkkel, nádasokkal, de gabonavetésekkel is tarkított anyaföldre. A diák azon tűnődött, hogy bizony sok városi, vagy más, könnyebb megélhetést biztosító vidék embere inkább menekült volna, hiszen itt igazán kemény kétkezi munkával kell megteremteni a mindennapi kenyeret. De azt is tudta, hogy az itteni, a lápi emberek szeretik ezt a földet, ezt a vidéket. Ez az övék! Ezt adta nekik a Jóisten, itt születtek, itt vannak őseik sírhalmai! Ez az ő anyaföldjük!

     Míg így elmélkedett, János bá botjával mutatta, merre melyik falu található: