Valamikor régen, itt e mellett a híd mellett állt egy lombos fűzfa. Szomorú fűz volt, és különleges adottsággal rendelkezett. Könnyezett. Azt beszélték, azért hullatja könnyeit, mert valamikor nagyon régen egy villám vágott bele, de úgy, hogy a fa törzse megrepedt. Valakitől azt is hallottam, hogy nem is egyszer, hanem kétszer csapott bele a villám. Akkora lyuk keletkezett rajta, hogy az ember bele tudta dugni a kezét, és érezte, hogy a belseje üres. A villám teljesen kiégette a belsejét, csak a fa kérge maradt meg.  Mégis, ha jött a tavasz az ágai kizöldelltek, és elkezdtek könnyezni. Sok-sok év múlva háború tört ki, és a könnyező fűzfát felgyújtották. Az egész fa lángokba borult, és mikor a tűz elaludt, a fa törzse még inkább szétnyílt. Már nem is lyuk, hanem egy akkora hasadék tátongott a törzsén, a földtől kiindulva, hogy egy nagyobbacska gyermek is bele tudott állni. A helyiek nem vágták ki az elüszkösödött fűzfát, gondolván, eddig is csoda által hajtott ki, hátha ezután is kihajt még. Talán szegény hazánk volt eszükbe, hiszen a századok viharaiban annyi sebet kapott, mégis mindig talpra állt!

Hát úgy is lett. Tavasszal zöld levelek kezdtek sarjadzani az öreg villám és tűz sújtotta fűzfán, de nem csak az ágain, hanem még a gyökereiből is új hajtások törtek az ég felé. Majd mikor teljesen kizöldült, elkezdett könnyezni, mintha a sorsát siratná.  A gyerekek hosszú éveken át ott játszottak a fűzfa törzsében, és a fűzfa ilyenkor talán örömkönnyeket hintet rájuk. Egy pajkos rakoncátlan gyereknek egyszer rossz gondolata támadt. Tüzet rakott a fűzfa hasadékában. Hatalmas tűz lett belőle, sokkal hatalmasabb, mint a háború idején, olyan, hogy az egész fa lángba borult. Összeszaladt a falu népe, hogy a tüzet oltsa, sírt is a rakoncátlan gyerek, hogy ő ezt nem akarta, de mindhiába! A fűzfa teljesen a tűz martaléka lett. Hiába várták a helyiek, hogy ha eddig csoda által újra, meg újra kizöldült, hátha most is ez fog történni. Sajnos, most már a csoda elmaradt. A fűzfa ezek után többé nem hajtott ki, és a gyökereiből sem nőtt új hajtás.

Bizony diák úr, ez nagy tanulság a „játszadozni” vágyó embereknek, és felnőtteknek. A hazával, a földel, az anyatermészettel ne játszadozzanak, mert egyszer aztán nem fog kizöldülni…

Egy sűrű nádas széléhez értek. A mocsárban nagy konda disznó dagonyázott. Diákunk meg is ijedt, mert azt hitte, vaddisznókkal van dolga, de János bá megnyugtatta

„Nem kell megijedni, ezek csak úgy néznek ki, mint a vaddisznók. Igaz, hogy a tavaszi kiveréstől egészen a késő őszi beszorulásig ezek disznóólat nem látnak, és biztosan keverednek a mocsári vaddisznókkal is, de azért télen mégis disznóólban vannak. Pesta komám, a kondás itt van valahol, hiszen érzem is a sült szalonna illatát. Míg én befejezem a körbevizitálást, addig őrá bízom magát. Mi, gulyás népek nem nagyon hiszünk holmiféle boszorkákban, ha jól tudom, valamelyik okos királyunk is mondta, hogy boszorkák nincsenek, de az egyszerű juhász, és kondás nép hisz az ilyesmiben, ezért Pesta biztosan fog tudni ilyen történeteket is.”

Így értette meg diákunk, hogy a pásztornép között is bizonyos hierarchia van.

„Ez a Pesta számadó kondás, a két suhanc fia bojtárkodik mellette. Mindig kacifántos, különleges ember volt. Fiatal korában még a Bakonyban is volt kondás bojtár, ahogy ott mondják kanász bojtár, ezért kicsit betyárosan öltözködik. De azért nagyon jó pásztorember.”  - mutatta be még látatlanban a számadó kondást János bá.

Egy kanyarulat után, rakottya bokroktól övezett tisztáson egy gallyakból meg nádból épített kunyhó előtt kis tűz égett. Középkorú, alacsonyabb, széles vállú, hetykén pödört bajszú férfi kuporgott előtte, és nyárson szalonnát sütögetett. Mikor meglátta a közeledőket, felállt, és pár lépést előre lépve köszöntötte őket. „Jó napot adjon az Isten, János! Már azt hittem, valami baja esett, hogy késik a körbevizitálással. De látom, vendége van, talán azért indult kicsit később.”- fogadta őket.

Paroláztak János bával, és mikor az elmondta a kondásnak, mi járatban van itt a diák, vele is kezet fogott.

Közben a diák körülszemlélődött, és a számadó kondást is jól megnézte, már abból is kifolyólag, hogy fel akarta fedezni azt a betyárosságot, amiről a csősz beszélt. A pásztor és János bá öltözékéből már tudta, hogy milyen viseletben járnak itt a férfiak, ezért szembetűnő volt, hogy a kondás két szél vászonból varrott a szárak alján sűrűn rojtozott gatyája elég rövid. Alig takarta el a térdét.  A lábán bocskort viselt, de a fűzőjét magasan és sűrűn tekerte az alsó lábszárára, lábvédő gyanánt. Vászoning volt rajta, széles borjúszáj ujjakkal, de az alja a gatyába volt tűrve, és a derekát széles, fényes szegecsekkel kivert szíjjal szorította össze. Fekete posztó mellényét nem csak zsinórokkal, de fényes gombokkal is gazdagon díszítették. Mivel meleg volt, a cifraszűrt csak panyókára akasztotta. Nem pásztorbotra vagy ólmos botra támaszkodott, hanem rézfokost tartott a kezében, melynek nyele szintén mívesen ki volt díszítve. Nem csak hetykén kipödört bajsza volt szembetűnő, hanem a széles karimájú kalapja alól kilátszó vállhosszig érő hullámos gesztenyebarna,ősz szálakkal tarkított haja is. Igazi bakonyi betyár állt diákunk előtt.

János bá már folytatta is tevékenységét, a kondás pedig szívesen hívta diákunkat: „Foglaljon helyet fiatalúr, itt ezen a farönkön, és ha nem veti meg szerény kosztomat, harapjon a friss kenyérből és sült szalonnából.”

A diák ugyan nem volt éhes, de azért köszönettel elfogadta a szíves meghívást. Mikor falatozni kezdett, valahonnan a nádasból elé kullogott két kisebb fajta pásztorkutya. Még távolabb voltak, ugatva támadták a számukra idegen diákot, de mikor látták, hogy a kondás is ott ül a tűz mellett, kicsit bátortalanul közeledtek, amíg gazdájuk nem dobot nekik egy jó darab szalonnabőrt.

     „Biztosan hallották, mikor János komámmal jönnek erre felé, ezért ide rohantak a kondától, megnézni az idegeneket a kondástanyán. A konda mellett is maradt még egy kutya, és a két fiam is arrafele tartózkodik, úgy hogy nyugodtan diskurálhatunk.” - kezdett mesélni a kondás.

„Tudom, hogy sokan csak babonának tartják a boszorkákról szóló történeteket, mert azt mondják, hogy boszorkányok nincsenek. Már hogyne lennének, hiszen talán nem boszorkány a házsártos, veszekedős asszony vagy a száz legényt magába bolondító széplány! De a tréfát félre téve, én biztos vagyok benne, hogy igen is voltak és vannak is boszorkák, meg olyan dolgok, amikre nincsen ésszerű magyarázat. El is mondok egy pár ilyen történetet:”