Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vándordiák XIV. A lápi emberek

Vajda Laci
Vajda Laci képe

Régen ez a vidék erősen lápos, mocsaras terület volt, sokkal több volt a láp és mocsár, mint most. A lápból kimagasló dombocskákon pedig már régen faluk keletkeztek, ahol az emberek Szent István királyunk óta jó keresztények módjára éltek. De nem úgy ám a lápi emberek, akik inkább behúzódtak mélyen a láp közé, és lemondtak minden kényelemről, hogy senki se háborgassa őket. Azoknak a pogány Magyaroknak a leszármazottai voltak, akik ide húzódtak vissza, mikor erőnek erejével keresztényekké akarták őket tenni. Ezek az emberek mindenféle varázsláshoz, kuruzsláshoz értettek, és ezért féltek is tőlük a falubeliek. Házaikat télen a láp jegére építették, és amikor megolvadt a jég, akkor az ott úszott középen, mert olyan vastag gerendákra rakták meg a házat, és cölöpöket vertek le a fenékig. Idegenek nehezen férkőzhettek hozzájuk. A bent lakók pedig olyan cölöpöket vertek le, amelyeknek nem ért ki a vége a vízből. Ezen a cölöpúton közlekedtek, és csak ők tudták, hogy az hol van, merre vezetnek. Annyira titokzatosak voltak, hogy boszorkányoknak, ördöngösöknek, meg effélének nevezte őket a falvak népe. A kis gyerekeket ijesztgették velük, hogy ha rossz lesz, odaadják a lápi embernek, meg azt is mondták, hogy ha elcsavarog, akkor a lápi emberek elragadják.

De azért, ha nagy betegség támadt, és a pap imája sem segített, félve ugyan, de felkeresték ezeket a szörnyű lápi embereket, mert értettek mindenféle betegség gyógyításához, meg egyebekhez is. A füvek, fák titkát is tudták. Ha ezeknek tetszőn, alázatosan volt mondva a kérelem, el is jöttek, és bizony sok nyavalyán tudtak segíteni. Kivarázsolták a bajt emberből, lóból, de még tehénből is. A falubeliek mégis csak a nagy bajban keresték fel őket, nem szívesen közösködtek velük, és a lápi emberek sem vágyakoztak a faluba, inkább élték a maguk szabad életét. Csak akkor lehetet őket látni, ha valaki gyógyítani hívta őket, vagy kereskedni jöttek a faluba.

Később egyre több termőföldre volt szükség, és egyszer csak lecsapolták a vizeket. Nem volt többé nádas, nem volt mocsár, ahol a lápi emberek meghúzhatták volna magukat.  Egy ideig dacoltak a körülményeknek, próbálkoztak megmaradni a maguk megszokott életmódjánál, de csak rákényszerültek, hogy bekéredzkedjenek a faluba. A falubeliek bizony nem örültek ennek. Féltek mindenféle boszorkányokat engedni maguk közé, ezért csak a falvak szélein kaptak helyet, de csak miután megkeresztelkedtek. Mivel más munkához nem értettek, belőlük lettek a pásztorok, kondások, csikósok és juhászok. Az idők múlásával csak elkeveredtek a falubeliekkel, de a tudományuk apáról fiúra, anyáról leányra szállt. Még a mai pásztoremberről is tudvalevő (amelyik persze lápi embertől származik), hogy ért mindenféle varázsláshoz, kuruzsláshoz.

A diák, körülkémlelve a határt, most is nagyon sok nádast, lápost látott, talán meg sem lepődött volna, ha egyik kanyarulat után szembejön velük egy ősmagyar ruhába öltözött „lápi ember”. De mikor nézte az előtte ballagó János bát és komondor kutyáját, megértette, hogy a régi „lápi emberek” egy méltóságteljes, büszke leszármazottjával beszélget.  Az öreg csősz lassan ballagott a határba, bepillantott minden cserjésbe, nádasba, ahova meg az ő szeme nem látott, az ott ólálkodót felfedezte volna a most nagyon is éber komondor. Diákunk is nézelődött, de tudta, hogy az ő gyakorlatlan szeme csak akkor fedezte volna fel a tolvajt, ha talán a lábujjára lép.

Meseszép tájon haladtak. A diák gyönyörködve bámulta a változatos, nádasokkal, mocsárterekkel, kis tavacskákkal tarkított ártéri erdőt, melynek a szélén haladva gabonavetések tárultak szeme elé, telt kövér kalászokkal, arra várva, hogy már pár hét múlva, aratáskor ontsák az életet. A nap jócskán túlhaladt delelőjén, csak madárdaltól volt hangos e táj.

János bá a komondorral kissé előrébb haladt, de most bevárta a diákot, és elmélkedve mesélni kezdett:

  A BESZAKADT TEHÉN

    Még nagyapám mesélte, hogy régen biztosan sok erőd, vár is lehetett ezen a vidéken, hiszen ott távolabb, Bés és Iske felé azt a dűlőt még most is Várhely-nek nevezik. Egy falubeli ember ott, azon a Várhelyen szántott az ökreivel.  Egyszer csak az egyik ökör első lába alatt beszakadt a föld, de úgy beszakadt, hogy az ökör majd félig beleeset a tátongó lyukba. Szaladt az ember a faluba, hogy segítséget hívjon, kihúzni a szerencsétlen állatot. Összeszaladt vagy hat markos ember, és így nagy nehezen sikerült a szegény párát kiszabadítani. Nézik az atyafiak, hogy miféle csuda lehet ez a lyuk?! Eszükbe jutott akkor, hogy régen az öregek beszélték, hogy valamikor a Várhelyen valóban állt egy vár. Ez a vár földalatti alagutakkal össze volt kötve több várral, például a régi abari meg a ráski várral is. Az alagút állítólag a Laborc folyó alatt vezetett. Ha már előttük volt a tátongó lyuk, próbálgattak beledobálni köveket, hogy megtudják, milyen mélyen vezetett az alagút. Ahogy a köveket dobálják, hallják, hogy mikor leesnek, nem koppannak, hanem csobbannak a mélyben. Gondolták, biztosan valami víz folyhatott az idők során az alagútba. Minden áron meg akarták tudni, honnan is kerülhetett a víz, ezért beledobtak a lyukba egy kacsát. Egy jó fertályóra múlva meglepetten vették észre, hogy a kacsa a Laborc közepén bukkan fel. Egészen oda vezetett az alagút. Biztosan a folyó alatt már régen beszakadt az alagút, és így folyhatott bele a Laborc vize.

   Mesélés közben persze János bá nem hanyagolta el hivatalát sem. Tüzetesen nézelődött mindenfelé, és biztosan semmi és senki nem kerülte volna el sem az ő, sem hűséges és éber kutyája figyelmét. Éppen a Laborc egyik holt ága mellett haladtak el, amelyiken keresztül kis híd is vezetett.

„Még Pesta komámhoz, a kondáshoz érünk, elmesélem a könnyező fűzfa történetét, amelyik éppen itt, e híd mellett nőtt valamikor.” - mondta a csősz, és belekezdett a történetbe: 

Rovatok: 
Irodalom