Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vándordiák XII. Abara Kata legendája

Vajda Laci
Vajda Laci képe

    Réges-régen történt ez, évszázadokkal ezelőtt, amikor még minden falunak megvolt a maga ura. Háj, nagy urak voltak ám! Várakban laktak, erős seregük volt, díszes, színpompás ruhákban jártak, hatalmas vendégségeket, lakomákat rendeztek. Szóval nagyon gazdagok voltak. Voltak urak, akiket a falu népe is szeretett, de bizony olyanok is, akiket a saját faluja is nyögött. Szerencsére Abara község ura a jobbik fajtából való volt. Ha népe közé jött, az egész falu ünnepelt. De akkor örvendezett csak igazán, ha az úr oldalán tündérszép lánya is ott volt.  A lányt Katának hívták. Olyan gyönyörű volt Abara Kata, hogy ha a mezőre lépet, a lába nyomán virágok nőttek, ha az égre pillantott, a borult ég is azonnal felderült, és ha mosolygott, még az égen az angyalok is táncra perdűltek.

Nagy örömét lelte szépséges leányában a falu ura, de amilyen öröme volt, ha ránézett, olyan nagy bánata is, mert másik gyermeke nem volt, csak ez az egy szem lánya.  Annyira szerette, és féltette a Katát, hogy még a széltől is óvta. Mindenkinek elhíresztelte, hogy van ám a leánynak más védelmezője is, nem csak az édesapja, mert külhonban nevelkedik az urasság derék fia, Kata bátyja, ezért bizony mindenkor van, aki Katát védelmezze. Azért is találta ki azt a fiú utódot, hogy ha majd a lány eladó sorba kerül, a kérők ne a vagyon miatt kívánják majd Kata kezét megszerezni, hanem csak higgyék azt, hogy a vagyont az idegenben lévő fiú örökli. Ha valaki így is megszereti Katát, és a lány is hajlandóságot fog mutatni, majd a szerelmükhöz ráadásul megkapják a vagyont is.

     Történt egyszer, hogy Deregnyő ura nagyon összeveszett az abarai urassággal. A dolog csak egyre mérgesedett- mérgesedett, míg egészen oda jutott, hogy egyik reggel az abari vár aljában ott találták a deregnyi úr hadüzenetét nyílvesszővel odalőve.

Na, lett nagy hajcihő! Kardokat élesítettek, nyilakat, íjakat készítettek, csak úgy zengett Abara a harci láztól.

     De Deregnyő is készült! A deregnyi úr sebbel-lobbal hívatta jó embereit széles távolból. Ezt hallva, az Abari urasság is ugyanezt tette. Ezeket csak szólítani kellett. Jöttek bizony mindkét táborba a fényes urasságok, úrfiak, táltos paripákon seregestől. Meg hát ugye a falusiak is készülődtek. Ki kapát élezett, ki a kaszáját egyenesítette. Aki meg olyan szegény volt, hogy sem kapája, sem kaszája, az öklömnyi vastag bunkósbotot vágott t magának.

Közeledett az ütközet időpontja, hát furcsállódva összesúgtak az emberek, hogy az úr fia még ilyen válságos időben sem jött meg. Főtt is a feje az úrnak, mert hát, ha elmondja, hogy nincsen fia, hazugságban, szégyenbe marad, ha meg nem mondja el, azért marad szégyenben, hogy a fia nem engedelmeskedik atyja hívó szavának, amikor szorult helyzetében szólítja őt. Forgatta fejében a dolgot, de akár így fordította, akár úgy, csak oda lyukadt ki, hogy bizony szégyenben fog maradni.

Az ütközet előestéjén Katika is meghallotta, hogy a várcselédek mit suttognak maguk között. Hogy bizony, ha még csatát is vesztene az úr (ami ugye nem történhet meg!), az sem lenne akkora szégyen, minthogy a fia nem jött a hívására. Vacsoránál meg is kérdezte édesapját, mi van az ő sokszor emlegetett, de soha nem látott bátyjával? Miért is nem jött a hívó szóra. Erre a kérdésre az úr bizony nagyon elsápadt. Kerülte is Kata tekintetét, de csak addig kerülte, míg egyszer nem tudta elkerülni, és mikor találkozott a tekintetük, a régen meghalt, hőn szeretett felesége tiszta, őszinte tekintetét látta. Annyira szerette a feleségét, hogy még a fájó emlékének sem tudott hazudni. Végül kibökte, hogy neki soha nem volt fia. Elmondta, hogy esett a dolog, miért is hazudta ezt a képtelenséget. Nagyon bántotta a dolog, főleg azért, hogy most már nem volt visszaút.

     Kata is belesápadt a hallottakba, de megértette, hogy édesapja érte hazudott. Nem is volt az éjjel nyugodalma, tépelődött, mit is tegyen, hogyan is segítsen édesapján. Hajnaltájban aztán döntésre jutott. A vár hátsó kapuján titokban kiosont édesapja egyik legbizalmasabb jó emberéhez, és titoktartás esküje mellett elmondta neki a dolgot és a tervét is. Mivel a bizalmas ember az édesapja gyerekkori legjobb barátja volt, próbálta Katát lebeszélni tervéről, de mikor ez hajthatatlan volt, mindenben segített neki.

Reggel azután lett nagy öröm, még az úr is majd leesett lováról meglepetésében, mikor megérkezett a fiatalúr nagy sereggel. Abara ura először nem értette, hogy mi történik, de amikor az előtte bókoló, soha nem létező fia szemébe nézett, rájött, hogy a kedves lánya, Kata áll előtte vitézi gúnyában. Meg is fordult vele a világ, de már semmit sem tehetett, mivel a seregek megindultak, az ütközet megkezdődött.

Véres harc volt, sok – sok halottal mindkét oldalon. Végül mégis Abara győzött.

A deregnyi úr is csak futással mentette meg az életét, amit aztán vad, dühös ordítással próbált meg nem történtté tenni. Haragja csak még jobban nőtt, mikor a fia és seregei is futva menekültek a csatából. Haragja csak akkor enyhült, mikor a fia elővezette az abari seregből elejtett foglyokat. Parancsba adta, hogy a foglyokat vezessék fel a közeli dombra, ahova az abari urasság is ellát, és ott szúrják ki a szemüket. Így kívánta csillapítani bosszúját, és így akart elégtételt venni az abariakon.

Ki is vitte a fiú foglyait a dombra, és parancsot adott a szörnyű tett végrehajtására. Szegény foglyok, hátrakötött kézzel még könyörögni sem tudtak irgalomért. Csak fájdalomtól ordítva merültek sötétségbe, hogy e világon soha ne lássák Istenünk áldott napját. A fiatalúr ezt kicsit sajnálkozva, de az apja parancsának eleget téve végignézte, egészen addig, míg a hóhér az abari várúr fiához nem ért, aki szintén a foglyok között volt. Mikor ennek a szemébe nézett, mindjárt felismerte, hogy ez a lágy, szelíd tekintet az ő szerelme, Abara Kata tekintete. El is ordította magát, hogy megállítsa a hóhér kezét, de már későn volt.

Így vesztette el Abara Kata szép szeme világát, titkos szerelme parancsára, hogy megmentse atyját a szégyentől.

     S hogy ez így történt, mi sem bizonyíja jobban, minthogy Deregnyő mellett az egyik dűlőt még ma is Szemszúró dombnak hívják.

    Csend lett ezután. A diák is meghatottan hallgatta Abara Kata szomorú történetét. János bá újra körülkémlelte a határt, és mivel megint mindent rendben talált, visszatelepedett a diákhoz, aki közben kicsit tüsténkedett a tűz körül, és rá is dobott pár hasábot.

   „Éppen a delet harangozzák. Ilyenkor talán még a zsivány is pihen.” - elmélkedett János bá. „Én egy nyúlfarknyit szundítani szoktam ilyenkor, de mivel látom, hogy kend mennyire élvezettel hallgatja meséimet, elmondok még egyet:”

 

Rovatok: 
Irodalom