Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vándordiák VII.( Vízen innen - vízen túl)

Vajda Laci
Vajda Laci képe

  A zimankós fehérruhás tél már régen átadta hatalmát a vidám, mindent virágba borító tavasznak. Most nem sürgette a hideg északi szél diákunkat, hogy szaporázza lépteit. Minduntalan megállt, úgymond: pihenni, pedig csak egy szép virágot, egy pipaccsal, búzavirággal tarkított mezőt bámult meg. Sokszor a feje fölött vidáman trillázó pacsirtadal meghallgatására is megszakította útját. Most éppen az Ung és Laborc folyó összefolyása környékén járt.  Mivel mindig érdekelte népünk történelme, jól tudta, hogy magyarnak szent ez a hely. Hiszen majd ezer éve erre vonult Árpád népe, mikor a Vereckei-szoroson keresztül, új hazát keresve bevonult a Kárpát-medencébe.

A környező falvak harangjai már régen elharangozták a delet. Lassan a nap is a nyugati látóhatár felé közeledett, ezért a diák valami szállásféle után nézett. Ahogy közeledett egy faluhoz, egy szép terjedelmes réten tehéncsorda legelt, de a pásztor éppen botjával intett kutyáinak, hogy fordítsák a csordát a falu felé, hiszen sötétedés előtt haza kell hajtani a teheneket, hogy a gazdasszony el tudja látni a fejés körüli munkákat.

Diákunk kalapját megemelve köszönt a pásztornak, aki fogadta köszönését, és megkérdezte: „Mi járatban vagy környékünkön fiatalúr?”

„Megyek Patakra az oskolába. Éppen itt ért az este, szállást keresek éjszakára.”

„Van a faluban egy korcsma, meg a bíróhoz is elmehetnél, de ha nem veted meg szerény pásztorkunyhómat, ahol már csak az asszonnyal élünk, mert a gyerekek mind szétszéledtek, mi szívesen látunk. Ahol két embernek jut vacsora, ott jut a harmadiknak is.”   Így hát a diák az öreg pásztorral ballagott a tehéncsorda után. A pásztornak elég volt botjával inteni, és a három apró termetű kutya még a gondolatát is kitalálva lassan terelgette a csordát a falu felé. „ Miért nem csattint kend egyet azzal a karikás ostorral, úgy biztosan szaporábban szedné a lábát a jószág?” - kérdezte a diák.

„ No, még csak az kellene!” - ellenezte a pásztor. „Ostort csak ritkán szabad használni! Hová sietnénk, öcsémuram. Ne félj, a vacsoráról nem maradunk le.”

Míg a csorda komótosan ballagott hazafelé, a diák megfigyelte a juhász öltözetét. Jól tudta, hogy ahány tájegység, annyiféle viselet. Sőt, még falunként, felekezeti hovatartozás vagy foglalkozások szerint is változik az öltözet néhány részlete. Az öreg juhász 2-2 szélből készült vászongatyában volt. Mivel tavasz vége felé járt az idő, bocskort viselt a lábán. Vászonból varrott borjúszájú ing volt rajta, betűrve a gatyába, és azon fekete posztóból készült mellény, amelyik egészen nyakig gombolós volt, és sötétzsinórosan volt ékesítve. Kissé oldalra csapva viselte a szokottnál kicsit szélesebb karimájú kalapját, és a vállára még egy könnyű szűr is volt akasztva, melynek ujjai akkurátusan kidudorodtak a sok bennük rejtett holmitól. Az oldalára akasztva volt sallangos tarisznyája, meg egy hosszú tehénszarvból készített szép míves kürtje is. Általánosan az volt a szokás, hogy reggel, mikor a pásztor kilépett az utcára, belefújt kürtjébe. Így a gazdák tudták, mikor kell leengedni a jószágot, hogy a pásztor kihajtsa a legelőre. Mikor a csorda a falu szélére ért, a pásztor tiszte a mai napra befejeződött. Minden tehén tudta, melyik kapuba kell betérnie, mivel eszes állatok ezek. Csak az ember nem tudja gyakran, hol van hazája. A diákot a pásztor egy szerény nádfedeles vályogházba tessékelte, ahol már várta őket a kemény munkában megöregedett felesége. A diák igyekezett most is megfigyelni a néni viseletét. Nem lepődött meg, hogy kevésbé díszes volt a ruházata, mert tudta, hogy faluhelyen az asszonyok, ahogy haladnak a korral, úgy válik egyre sötétebbé, és kevésbé díszessé ruhájuk. Mivel meleg tavasz volt, a pásztor felesége csak előre kötő delin- kartonkelméből készült kendőt viselt. Vászonból készült bevarrott ujjú ingváll volt rajta, melynek a dereka be volt kötve a pendelybe. Az ingvállon egyszerű gyári szövetből készült, dohányszínű, magasan záródó pruszlikot viselt. A felsőszoknyája szintén dohányszínű volt, majdnem bokályig érő.(A diák tudta, hogy a szoknya hossza is a korral növekedik, ezért biztos volt benne, hogy a fiatalasszonyok, leányok szoknyáinak hossza térden alul, talán fél lábszárig érő ebben a faluban.) A szoknya elé kicsit rövidebb sötétkékre színezett vászonsurc volt kötve. A néninek is régi csizmaszárból készült bocskor volt a lábán.

     „ Vendéget is hoztam anyjuk!” - mondta köszönés helyett a pásztor, míg a diák illendően köszönt. Kint az eresz alatt volt megterítve egy deszkából összeütött asztal. Rajta finom paprikás krumpli, kísérőnek aludttejjel.

     „Bizony úrfi, fiatal krumpli öreg tejjel a legfinomabb eledel!” - kínálta az ízletes étket. Persze, a diákot sem kellett nógatni. Szívesen evett, hiszen éhes is volt, meg maga is szerette az egyszerű ételeket.

     A pásztor felesége még fordított egyet-kettőt a bográcson, hogy a maradék krumpli oda ne égjen, hiszen ilyen meleg időben már kinti tűzön, bográcsban szokták főzni a vacsorát. Utána ő is az asztalhoz ült.

 Vacsora közben a diák elmondta, hogy ő szívesen hallana valami szép mesét, mondát, vagy valami boszorkányokról szóló történetet.

     „Boszorkák, vagy, ahogy te mondod, boszorkányok már régen nincsenek, hacsak nem egy pár rosszmájú vénasszony a faluban. Ugye anyjuk!” - kacsintott a pásztor felesége felé. „ De azért ezen a tájon is voltak csodadolgok!”

 

 

Rovatok: 
Irodalom