Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vándordiák III. rész: A csipke titka

Vajda Laci
Vajda Laci képe

     Réges-régen a Csipke nem szántóföld volt, mint most. Nehéz lett volna az ekét beleereszteni a juhlegelőbe, amelyiket sok kökény és csipkebokor tarkított. Tavasszal, mikor a csipkebokrok virágba borultak, a Csipke távolról úgy nézett ki, mint egy gyönyörűen virágzó nagy csipkebokor. Ezért is nevezték el ezt a dombot Csipke-dombnak. A falu legmódosabb gazdájának birtoka volt a juhlegelő, aki nagyon zsugori hírében állott. Bántotta őt, hogy ilyen szép nagydarab földet csak juhlegelőnek használhat, de mit tehetett mást. Nem akadt ember, aki fel merte volna a Csipkét szántani. Az a hír járta, hogy minden csipkebokor egy-egy gyönyörűséges tündér. Ők nappal, mint bokrok díszítik a domb oldalát, de éjfélkor tündérré változnak. Mókáznak, játszadoznak, táncolnak, egészen addig, míg a kakas meg nem szólal. Kakasszóra újra csipkebokrok, ahová a nyulak, őzek bújnak el a forró nap vagy a tél hidege elől. Mindég arra várnak, hátha akad egy bátor legény, aki táncol velük. De bizony az egész környéken emberemlékezet óta egy legény sem merte ezt kipróbálni, mert ha nem bírt volna a tündérekkel reggelig táncolni, ez még az életébe is kerülhetne tán.

Történt egyszer, hogy a módos gazda legkisebb fia őrizte a juhokat. Alkonyatkor, mikor zárta volna be az akolba a nyájat, észrevette, hogy az egyik anyajuh panaszosan béget, keresi a báránykáját. A legény tűvé tette az aklot, sőt az egész környéket is, mégsem lelte a kisbárányt. Közben már jócskán beesteledett. Félt ugyan felmenni a Csipkére, hogy ott keresse a kisbárányt, de még jobban félt a zsugori édesapja haragjától. Mit volt mit tenni, vállára kanyarította cifraszűrét, és elszántan nekivágott a Csipke dombjának. Benézett minden kökénybokor, minden csipkebokor alá, de csak a szundikáló nyulakat, foglyokat, őzeket riasztotta fel. Már éjfélre járt az idő, mikor szép csilingelő hangot hallott, a csillagok fényesebben kezdtek ragyogni, a hold mintha megállt volna vándorútján. Egy tisztásra ontotta fényét a Csipke csúcsán. A legény félelemtől bénultan várta, mi is fog történni. És láss csodát! Minden csipkebokor egy-egy gyönyörűséges tündérré változott. A legszebb tündérlány karjaiban békésen pihent az elveszett bárányka. Mikor a tündérek táncolni kezdtek, a legény csak ámult, szemeit törölgette, azt hitte, álmodik.

Megszólalt a legszebb tündérlány: „Jó estét, bátor legény! Már idejét sem tudom  annak, mikor akadt legény, aki közénk mert volna jönni. Tudom, te a barikádat keresed. Visszaadom, ha reggelig velünk táncolsz. De ha ezt nem bírod, halál fia vagy!”

János, mert így hívták a legényt, nem félt a tánctól, hiszen a falu legjobb táncosa volt. Ledobta cifraszűrét, a kör közepébe ugrott, derékon ragadta a legszebb tündérlányt, és már ropta is. A zenét a manók és törpék szolgáltatták, akik szintén előbújtak Tündérországból.

Tudnunk kell ugyanis, hogy a Csipkéről nyílott Tündérország kapuja.

A legény derekasan megállta a helyét. Táncolt egészen kakasszóig, és jól kitáncoltatott minden tündérlányt. Legtöbbet mégis a legszebb tündérlánnyal, a tündérek hercegnőjével mulatozott. Mikor a kakas megszólalt, a tündérhercegnő János kezébe adta a kisbárányt, és rögvest csipkebokorrá változott, mint ahogy a többi tündér is.

     János a barikát ugyan hazavitte, de a szíve a Csipkén maradt. Nem járt többé a legényekkel mulatozni, a leányokkal táncolni. Minden éjjel a Csipkére ment, hogy a tündérekkel, és főleg a mátkájával, a tündérhercegnővel táncoljon.

Persze, így nappal fáradt, álmos volt. Nagyon nehezére esett a szénakaszálás és az aratás. Látta ezt a zsugori édesapja, csak azt nem tudta, miért ilyen fáradt az annak előtte legdolgosabb, legügyesebb fia, amikor még a legényekkel sem jár mulatozni. Elküldte hát egy öreg szolgáját, lesse meg, mit csinál a fia éjjelente. A szolga egy kökénybokor mögé bújva látta, hogyan mulat a legény a tündérhercegnővel, és ezt jelentette is a gazdájának. Ez nagy haragra gerjedt. Rögvest hívatta Jánost: „Fiam, be -fogod a négy ökröt és a Csipkére mégy szántani! Elegem van abból, hogy ez a szép nagydarab föld csak úgy parlagon heverjen! Felszántod, és búzát vetel bele!”

Hiába könyörgött János, hogy kímélje meg édesapja a csipkebokrokat, vagy legalább azt az egy legszebbet a Csipkedomb közepén. Nem volt kegyelem!

Nekiállt hát az ökrökkel a bokrokat kiirtani, a Csipkét felszántani. Ahogy egy-egy csipkebokrot az eke kitépett, mindig leánysikolyt hallott, és neki a szíve szakadt meg. Már csak a legszebb csipkebokor volt a Csipke közepén.

Ahogy az eke hozzáért a gyökeréhez, egy nagyot villámlott, elsötétült az ég, és a faluból látni lehetett, ahogy a legény ekéstől, ökröstől arannyá változik, és eltűnik Tündérország kapujában.

A zsugori gazda nagyon bánta, hogy elveszejtette fiát. Ezek után többé nem nőtt csipkebokor a Csipkén, és a zsugori gazda szánthatott, vethetett rajta, de a János fiát örökre elveszejtette. Ő Tündérországban él tovább. Feleségül vette a tündérhercegnőt, és boldogan élnek, ha meg nem haltak.

-   -

     Ahogy a leány a Csipke titkáról mesélt, megjöttek a legények is. A diák már a bíró viseletét is megfigyelte. Ő a városi ingeknél kissé szélesebb ujjú, de a csuklónál csontgombokkal összefogott fehér, gallér nélküli bebújós (csak a fejnek való része a fél mellig gombolható) fehér vászoningben volt, amelyet a fekete posztó csizmanadrágra engedett. Keményszárú, éppen új módi szerint való hátul varrott csizmában volt. Akkortájt a férfiaknál megszokott fekete lajbit is viselt, ami a nyakánál gallér nélküli, V alakban kivágott, gombolós volt, de a díszítése szerény, csak a nagyobb fajta ezüstgombok tették díszessé. A nadrág elé alul hímzéssel díszített surc volt kötve.

     A legények csoportosan jöttek, viccelődve, dudorászva. Volt, akin szintén fekete csizmanadrág volt, és keményszárú csizma. Olyan is akadt, aki 3-4 szél vászonból varrott, korccal, az alján kettős rojttal díszített a csizmaszárnak csak a felső harmadát takaró gatyában volt. Mivel télidő volt, ködmönt öltöttek a lajbira. Guba még egyikükön sem volt, hiszen szégyen lett volna ebben a gyenge télben már gubába bújni. Amelyik legény gatyát viselt, annak a lábán inkább még a jól bevált régi, oldalt varrott, ráncos csizma volt. A diák megfigyelte, hogy még a legények többségén fekete lajbi volt, az egyik legény sötétszürke lajbit viselt. Mikor a bíróné látta, hogy a diák erre rácsodálkozik, odasúgta neki: „Ez pörönyi (Perényből való legény). A Marisnak csapja a szelet.”

A diák már ezelőtt is tudta, hogy egyes falvak lakóit még a viseletük díszítéséről vagy ruhadarabjaik színéről, hímzésekről is meg lehet különböztetni. Azt is lehetet látni, hogy „ki kinek csapja a szelet”. Érthetőbben, melyik legény melyik leányhoz jár, mert ahogy a legények megérkeztek, a leányok igyekeztek helyet szorítani maguk mellett, de oda csak a nekik kedveset engedték leülni. Szokatlan, hogy az egyik leányzónak más faluból volt udvarlója. A kenyheci legények messze földön híresek voltak arról, hogy ezt nehezen tűrték, hiszen még a régi közmondás is a kenyheci legények harciasságáról szólt: ”Akit Kenyhec-en meg nem vertek, és Migléc-en (szomszéd falu) meg nem loptak, az szerencsés ember!” Ez a Perény-i, vagyis ahogy itt mondják pörönyi legény a szerelméjér a maga harcát már biztosan megharcolta, mert ugyancsak otthonosan mozgott a maga mátkája körül.

Mikor a legények megérkeztek, levették ködmönüket valamint a kajla, kis színes madártollal díszített kalapjukat, és a párjuk mellé telepedtek. A leányoknak ettől ugyan lassabban, de vidámabban ment a fonás. A bíró lánya kaláccsal és jó fajta szilvóriummal kínált mindenki.  Az egyik legény citerát is hozott magával, így könnyen ment a dalolás. A diák ismerte a dalokat, velük énekelt, de egy mégis ismeretlen volt számára, ezért, hogy megtanulja, fel is jegyezte ezt a dalt:

Utca, utca sáros utca, kenyheci főutca,

     Utoljára megyek végig raja,

     Utoljára megállok egy háznál,

     Az én kedves kis angyalom rácsos kapujánál.

       Nyisd ki babám, nyisd ki babám rácsos kis kapudat.

       Engedd be a kedves galambodat.

       Hadd beszéljek véled utoljára.

       Holnapután bevonulok, rózsám, katonának.   

     Sokáig nótáztak és mulatoztak a fiatalok, pedig advent ideje volt. Így persze a munka nem ment olyan szaporán, de ezért senki sem neheztelt. Ez már így volt szokás. A fonást másnap folytatták, mert mikor a bakter tizenegyet hirdetett, lassan szétszéledtek a fiatalok, ki-ki a saját kedvesével. Illett, hogy a legény ebben a sötét éjszakában hazáig kísérje kedvesét.

 

Rovatok: 
Irodalom