Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vándordiák I. Kenyhecen a fonóban

Vajda Laci
Vajda Laci képe

    Vándordiák ballag lassan, nézelődve Kassa híres városából a budai úton Miskolc felé. Nem sietős az útja, szívesen nézelődne minden falucskában, de mivel üres az erszénye, korcsmában nem állhat meg, mert sehol sem mérik ingyen az ételt, sem a bort. A tarisznyájában csak egy hagyma és egy száraz cipó árválkodik, ez pedig nagyon szegény vacsora. De a hegyek felől egyre erősödő északi szél és a hitvány csizmái alatt ropogó koradecemberi hó arra ösztökélik, hogy szaporábban szedje a lábát, mert a folton-folt köpönyege nem nagyon tudja őt megvédeni a hidegtől.

    Nem nagyigényű. Maga is faluhelyen cseperedett fel. Édesapja valamikor iparos volt a falujukban, amolyan suszter, cipészmester, ami bizony abban az időben nagy szó volt. „Mester úrnak” szólították! Nem cserélt volna még egy közepesen módos gazdával sem. Az idősebb fia tanulta ki tőle a mesterséget, ezért az apa úgy gondolta, a fiatalabbat iskoláztatja. Talán lesz belőle tanító, pap, vagy akár jegyző is.

     Rendszeresen küldte a költségekre valókat, de csak az első évben volt ez így, mert egyszer mellettük tűz ütött ki. Olyan tűz, hogy a világ beleremegett. Leégett több mint a fél falu. A testvérbátyja a tűzvészben odaveszett, amikor megpróbálta menteni a menthetőt az égő házból. Szegény öreg édesapja pedig nem tudta végignézni otthona és háza pusztulását, fia halálát. Meghasadt a szíve fájdalmában, és az édesanyja is csak pár héttel élte túl párját. Volt ugyan nővére, rokonsága, de ők is földönfutókká lettek, hazájukban otthontalanok, rájuk nem számíthatott, hiszen maguk is segítségre szorultak. Így lett belőle szegény vándordiák, aki ha tanulni akart, maga kereste meg a betevő falatra, ruhára és iskolára valót. 
     Bolyongott nagy szomorúan és céltalanul a világban. Aludt az útszéleken, hidak alatt. Evett, ha volt mit. De azt tapasztalta, hogy sehová sem kell, hogy neki már nincs otthona, nincs hazája. Ott, ahová tartozott, nem szívesen látták, talán féltek, hogy a jogos jussát fogja követelni. Ahová meg a sors vetette, ott idegennek tartották, pedig itt sem volt ő idegen, itt is otthon volt. Így bolyongott faluról falura néhány hétig, mígnem megkeményítette szívét. Feltette magában, hogy ő akkor is pataki diákként fejezi be tanulmányait, és tanító lesz. Néptanító! Meg akarta mutatni mindenkinek, hogy a föld, ahol élnek, az ő otthonuk, hiszen ezt bizonyítják minden falu dalai a környéken és ugyanezt a táncai, meséi, mondái, legendái´, ezt hirdetik a keresztek, fejfák feliratai a temetőkben.
     Tudta, mennyire ragaszkodik a falusi ember a falujához, földjéhez. Neki ez az élete, és ha ezt elveszik tőle, mindene elvész, és az otthonában is hazátlan lesz. Mindenkinek a fülébe szerette volna suttogni, kiáltani, vagy ha még így sem értik, ordítani:”Ne engedjétek ellopni a földeteket, mert az életeteket lopják el!” Gondolta, hogy először a gyerekkorából ismert tájakat keresi fel, utána egyre távolabbi pontjait a Felvidéknek, hogy feljegyezze az ott élő atyafiak szokásait, meséit, legendáit, amit aztán tovább fog adni, hogy mindenütt megtudják: itt még él ez a nép, mert itt volt és van most is az otthona. Az otthon, amely felnevelte, ahol először látta meg a napvilágot, ahol az első szavakat kimondta, ahogyan az anyja szájából hallotta, és itt tette meg az első lépéseket is. Mélyen a lelkében él ez minden embernek, akár akarja, akár nem. Ezt keresi mindenütt a világban, amíg él, és ez vonzza vissza bárhonnan a távolból, ahogyan ezt Petőfi is megénekelte: …"bár maradtam volna benne végig, de az embert vágyai vezérlik." Ezt dalolta neki az édesanyja is gyakran este, elalvás előtt, s talán ez késztette arra, hogy elinduljon, és felfedezze ő is magának a világot.

    Nem volt irigylésre méltó dolga, de jól vágott az esze, megvolt valahogy. Mindig akadt egy-egy nebuló, akinek korrepetálását elvállalta. Volt úgy, hogy nevelői, házitanítói munkát vállalt gazdagabb családoknál. Most is egy ilyen családhoz igyekezett, de volt még pár napja, ezért legalább az otthoni tájon egy falucskában meg akart pihenni. 
Itt született, jól értette e népnek nyelvét. A tudósabb koponyák talán azt mondanák, hogy parasztosan, „palócosan” beszélnek az itteni atyafiak. Ő csak magyar nyelvnek hallotta ezt a beszédet. Neki ez volt a legdallamosabb, legszebb nyelv a világon, hiszen ez volt az anyanyelve.  

     Már sürvedt, ezért megszaporázta lépteit, és balra térve a budai útról egy falucskába érkezet.

     Akkoriban az volt a szokás, hogy a nincstelen vándorok a falu bírájánál jelentkeztek, aki biztosított nekik szálást. Persze, nem volt ez ingyen. Többnyire úgy történt, hogy két éjszakát és egy napot töltött a rászorult vándor a szálásadójánál. Így le tudta dolgozni a két éjjeli szállást és a szerény kosztot.
     A bíró házát nem volt nehéz megtalálni. A zsúpfedeles házikók közül messze kimagaslott a zsindelyes fedelével és a széles eresz alatt a ház egész hosszában sorban felaggatott fonott kukoricakoszorúkkal.
A diák kicsit megszeppenve nyitotta ki a rácsos kiskaput, mert acsarkodva rohant felé két fekete pulikutya. De ők gubához meg ködmönhöz, vagy legfeljebb ifiasszonyi vállkendőhöz, vénasszonyi nagykendőhöz voltak szokva, nem pedig hosszú, az erős szélben lebegő diákköpönyeghez. Ezért inkább csak biztos távolból csaholták meg az idegent, aki így sértetlenül a pitvarajtóig jutott. Mivel tudta, hogy szégyenlős koldusnak üres a tarisznyája, bátran bekopogott, és a pitvarba lépve illedelmesen köszönt: „Adjon az Isten jó estét!”

A pitvar tágas helyiség volt. Itt volt a hosszú lakóház lakrészének bejárati ajtaja, ez volt a konyha, és nappal, ha nem volt éppen dologidő, itt tartózkodott az egész háznépe, meg a vendégek is. Az ajtón belépve baloldalon állt a mosdó a vödörrel. Jobra és balra az első és hátsóházba (itt háznak nevezték a szobákat) nyílott az ajtó. A bejárati ajtónál a kis ablak alatt karos lóca volt, szembe pedig falazott tűzhely díszelgett sutos kemencével. A diák tudta, hogy a szegényebb házaknál még nyitott tűzhelyet és szabad kéményt is találna, de a bíró házában azért már sutos tűzhely dukált. A tűzhely körül középkorú asszonyság sürgölődött és egy fazékból ínycsiklandozó illatok gőzölögtek. Meg is kordúlt a diák gyomra ilyen finom illattól. Egy leányzó háromlábú fejőszékeket és deszkából összeütött lócákat rakott szét a pitvarban.

A diák köszönését a nagybajuszos, csizmanadrágos, surcos gazda fogadta, aki éppen a petróleumlámpába gyújtotta meg a kanócot, és még egy lámpát helyezett a gerendaszögre.

     „Neked is jó estét deák úr! Biztosan szállást keresel. Látod, fonó készülődik nálunk, nincs nekem időm most veled foglalkozni. Megalszol nálunk az istállóban, ott legalább meleg van. Ülj az asztalhoz, az asszony éppen bablevest főz, jó csülökkel. A kemencében lekváros lángos sül. Fogyasszál jó étvággyal! Utána kimész a fatartóba fát hasogatni, hogy a fonóba jövő lányok ne fázzanak meg.”

     A diák az istállóban való szállásnak is nagyon megörült, hiszen abban az időben sok falusi legény függőágyat készített magának az istállóban. Így legalább nem tudta az édesapja, mikor jött haza kedvesétől, vagy hogyan jött haza a korcsmából. A csülkös bableves bizony jobb kedvre derítette, és szívesen ment fát hasogatni.
Előre örült, mennyi sok érdekes mesét, mondát, dalokat fog hallani a fonóban, és persze annak is, hogy majd megkóstolhatja az eddig csak a kemencében árválkodó lekváros lángost.

     Míg a diák a fatartóban hasogatott, lassan besötétedett, és kettesével, hármasával gyülekezni kezdtek a leányzók. Hozták magukkal a kerekes guzsalyukat is, melynek fejére már otthon rákötötték a csepűt és üres orsót.

Mikor a diák visszatért a pitvarba, a lányok már serényen fontak. Nem volt ugyan gyáva legény, de a sok leányzó láttán kicsit zavartan, csendesen köszönt, és a suthoz (ami a falazott kemence vagy a sütő része) húzódott, ahol jó meleg volt, senkit nem zavart, és elővéve a kalamárist, tollat, papírost nyugodtan jegyzetelhette a szép meséket, mondákat. A sok lány olyanná tette a pitvart, mintha virágzó rét lenne. Nagyon díszes, szép viseletben voltak. Bizony a diák sok környező falut bejárt, de azt tapasztalta, hogy az itteni lányok díszesebb ruhákban járnak. Piros, vagy sötétkék (kékfestőből szabott) felsőszoknyájuk alján ujjnyi széles hímzett vagy rávarrott díszítés volt, és még ez alól is jócskán kilátszott a szintén hímzett alsószoknya alja.  Fehér blúz volt rajtuk, díszes ingvállal és mellénnyel.
     Mivel hideg decemberi este volt, a lányok sem a kiskendőben jöttek, hanem édesanyjuk vastag vállkendőjében, melyet most a székre raktak. A fázósabbaknak díszes kisködmönük is volt a vállkendő alatt. A hajuk kétágú coffba volt fonva. Ezeket a pántlikából kötött masli tartotta össze. Az öltözeten is megmutatkozott a különbség a jobb és kevésbé jó módú lányok között. A módosabbak rakott szoknyában, díszesebben hímzett ingvállban voltak. A szoknya elé, az alján vagy két oldalt pirossal mintázott szőttes kötény volt kötve, mely kicsit rövidebb volt, mint a szoknya. Fűzős cipő vagy díszes kiscsizma volt a lábukon, melyet „kozacski”-nak mondtak. Egyik lány nyakából sem hiányzott a több soros gyöngy kaláris. 
     A diák próbált párhuzamot tenni a lányok és a tűz körül szorgoskodó bíróné öltözete között. A különbség abban volt, hogy a bíróné sötétbarna szoknyát, sötét mellényt viselt, és sokkal szerényebb díszítésű volt minden ruhadarabja. Ebből értette meg, hogy minél idősebb az asszonynép, annál sötétebb és egyszerűbben díszítet, viseletben jár. Az ő haja, mint ahogy férjes asszonyokhoz illik, kontyba volt kötve, rajta díszes főkötő, és még ezt is lekötötte szép kasmír kendővel.

    A lányok sem voltak hozzászokva, hogy koraeste legény üljön közöttük. Azok a fonóba később érkeztek nagy dirrel-dúrral, viccelődve, énekelve. Ezért most a lányok csak sugdolózva mertek beszélni. A bíróné, hogy visszaadja a leányok bátorságát és jókedvét, maga indította a szót:

     „Lányok ne legyetek már gyávák, ne féljetek ettől a legénytől, hiszen nem harap. Inkább meséljük el neki, miért is lett Kenyhec a Kenyhec!”  - és ő indította a mese fonalát… ahogyan ő is hallotta valakitől régen.

A DERŰLÁTÓ KOJIMÁZOS MONDÁJA

    „Nagyon régen volt ez, talán igaz sem volt, amikor a kakas is szép fehér tojást tojt, élt egy kojimázos ember (kulimászos, kocsi kenő). Igen nagy családja volt, talán húsz gyereke is, és mindegyik fiú. Szerette a mesterségét, ami abból állt, hogy járta az országot, s ahol nyikorgó kerekű szekér vagy efféle volt, ő biztosan segített rajta. A fiait is erre a mesterségre akarta nevelni, ezért minden útjára magával vitt egyet közülük. Egy napon, mikor a legfiatalabbik fia volt vele, szokatlan dolog történt. Éppen kiértek az egyik faluból és a közeli település felé tartottak, amikor a fiú észrevette, hogy a kenőfa hiányzik a szekérről.  Sopánkodott szegény bánatában, de az öreg bizony nem volt borúlátó, így vigasztalta a fiát: „Ne fíjj fiam, míglesz!” Így lett a szomszéd falu neve Migléc.

     Megfordították szekerüket, és szekereztek visszafelé keresni a kenőfát. A fiú hamar meg is találta az útszéli porban. Az öreg meg vígan felkiáltott: „na, látod fiam, most már kenyhetsz!”  Ezért hívják a mi falucskánkat Kenyhec-nek.

A lányok közül az egyik felbátorodva ellenezte a bíróné mondáját: „Szép volt, de az én nagymamám máshogy mesélt a falunk keresztelőjéről:”

folyt. köv.

Rovatok: 
Irodalom