Régen vártam már ezt a levelet Tőled, kedves Tibi! Mert ez már arról szól, hogy közös reményeink szerint kiláboltál abból a betegségből, ami könnyen végzetes lehetett volna. Köszönet érte mindenkinek - elsősorban azért mégis a Családodnak -, akik segítettek a gyógyulásban, akik nehéz helyzetedben melletted voltak. - K. H.

Tanár úr kérem! Ámbár…

Köszönöm rövid, de biztató leveled.

I.) Érdekes: pár sorodban több olyan szó és állítás is szerepel, amivel – halkan, szerényen – vitatkozni valóm lenne, de most csak utalok rá:
1.) a bipoláris depresszió több és más, mint betegség; csak az tudja, aki mélyen benne volt, blokkolt aggyal emberfeletti igyekezettel figyelte idegrendszere működését és fontos tényekre bukkant; (a depressziósok nem csak lelki okokból lesznek öngyilkosok – kibírhatatlan agyi „élményeik” a fizikai fájdalom extrém fajtája is;
2.)a Családom mellettem volt, de a „gyógyulásban” elsősorban türelmükkel és ösztönös passzivitásukkal segítettek – hagyták, hogy magam győzzem le saját erőből a gúzst; a feleségem volt a család 7 (9) orvosából az, aki leginkább megértette: a pszichiátria törvényszerűen áltudomány – nincs mit és mivel mérnie (!), ezért javallatai „csak” tapasztalatiak, véletlenszerűen segítenek (nagyobb eséllyel ártanak, de nagyon);

II.) Ki kell mondjam: úgy érzem, hogy a tavaly felújított kapcsolatunk (mester és tanítványa) számomra jóval fontosabb és fenntartásáért többet buzgólkodom, mint Te. Ez nem szemrehányás: ténymegállapítás. A „jelenség” részben természetes, hisz a gyerek- és kamaszkori tanár-diák felállás, a hierarchiából eredő mintegy 8 évi pszichológiai rögzültség igazán soha nem oldható fel két ember egyenrangúságáig.
Ráadásul a hosszú idő utáni „egymásra találásunk” részemről éppen a fent említett állapotomban történt.
   Az sem mellékes, hogy a Független Újságírók Szövetségéhez történt véletlenszerű csapódásom „gyümölcse”, a kis verses könyvecském tartalmának egy része csalódást okozott benned.

III.) Jelenkori magyar irodalom és politika – saját tapasztalat alapján
   Az idei Húsvétot megelőző szombaton (Nagyszombat) este „A fekete bojtár” címmel új magyar filmet mutatott be a Duna Televízió. Mivel mérnöki munkám révén tavaly megismerkedtem a Sinka-család egy női leszármazottjával (aki alapos ismeretanyaggal rendelkezik híres felmenője életéről és költészetéről), izgatottan vártam (a felségemmel együtt vártuk) a filmet.
   Forgatókönyv író: Pozsgai Zsolt, rendező: Vitézy László (mindkét név ismerős volt több szálon is számunkra). Mindaddig odaadással néztük az alkotást, amíg be nem következett a provokatív jelenet a történetszövésben: „A fekete bojtár vallomásai” egy pillanat alatt átment a „Barbárok” történetébe! Sinka István a puszta közepén Móricz Zsigmonddá változott! Sőt: Móricz megölte Sinkát – a barbár juhászok a fekete bojtárt verték agyon!
   Ez egy olyan vérlázító karaktergyilkosság, ami túlmutat önmagán – két örökbecsű magyar író-költő géniuszát és műveiket egy szempillantás alatt kioltatták egymással. Önts össze tokaji aszút barackpálinkával: ha megiszod és jólesik, nálad van a baj!
Mert itt ez történt! És mit ad Isten: az agymosott magyarnak jólesett – még böfögött is hozzá (halvány csírájában lelhető csak fel némi szeszgőzös tiltakozás a sajtóban).
Mi történt itt?
   Az „alkotók” itt-ott a filmvetítés előtt és után is nyilatkozgattak. Vitézy évek óta dolgozik Móricz életművének filmre vitelén. A filmek hasonló szerkezetűek, a korábbiak nézhetőek is voltak, bár a színészek mintha kissé amatőrök maradtak volna (teátristák – ld. Liliomfi), a képi megjelenítés szerényre sikeredett – nyilván kicsi volt az apanázs, nem lehetett az objektív látószögét túl nagyra nyitni. A lényeg: Sinka István örökösei állítólag elfogadták a forgatókönyvet, hozzájárultak a film elkészítéséhez és vetítéséhez. (Ezt pl. kategorikusan cáfolta nekem most csütörtökön az említett hölgy Dobozon – ez is fejvakarásra ösztönzött.)
   Kit akartak semlegesíteni az irodalmi koktéllal, amit oly ravaszul megitattak velünk (Húsvét – feltámadás-hangulat, Duna Tv, magyar film, régi magyar irodalom, stb.)?
Hát persze, hogy Sinka Istvánt!
   A magyarázat számomra nem túl bonyolult, de mint magyar érzelmű értelmiségi, megalázó és egyben felháborító – sőt: félelmetes a magyar kultúra megmaradási esélyeit illetően!
   Mi teszi azzá? Az antiszemitizmus diszkrét bája! Ez a szó olyan hosszú, mint az ostorszíj és úgy is csattan, akkorát is csíp! Modern szellemi fegyver a még gondolkodni képes és informálódni igyekvő embertípus elbizonytalanítására, sőt a társadalomból történi kiiktatására is ad abszurdum – világszerte!
   A közelmúltban a magyarországi zsidó szervezetek (sose tudni, hogy ők vallást, vagy nemzetiséget képviselnek – hol ezt, hol azt…) a kormány oktatáspolitikáját bírálva azonnali hatállyal követelték Nyírő József, Wass Albert, Szabó Dezső és Sinka István műveinek és nevüknek is a kiiktatását a nemzeti alaptantervből. (Nem tudom, Németh László és Tormay Cécile miért nem került „terítékre” – talán, mert eleve nincsenek is benne…) Az ok: a nevezetes személyek antiszemiták voltak. Ezen mindig fölháborodok: hogyan lehet az időben visszanyúlva új keletű fogalmakkal, hajánál fogva előrángatott, éppen aktuális politikai érdekek mentén megfogalmazott vádakkal bűnössé nyilvánítani egy adott kor valóságában élt, az akkori napi eseményekben eligazodni igyekvő alkotókat?
   Ezek szerint lehet, sőt: „művészeti” eszközökkel utólag halálra is tudják őket ítélni, s közülük most pl. Sinka Istvánt kegyetlenül ki is végezték!
Kik ezek a filmesek?
 (Emlékezetből írok, tehát nem biztos, hogy minden adatom, állításom hibamentes lesz.)

1.) Pozsgai Zsolt:  2012-ben a budapesti Új Színház élén igazgatóváltás történt – Dörner György Csurka-szimpatizáns színművész lett az igazgató, aki mellett Pozsgai főrendezőként vállalt szerepet (Csurka István külsős meghívottként kötődött a színházhoz). A kezdeti lelkesedés részegsége „bűnös” utakra terelte az új igazgatót: a rendszerváltás antiszemita démona, Csurka István friss darabja „A hatodik koporsó” színrevitelét tűzte ki célul. Nem tudta, hogy ez nem lehetséges a „szajha” Budapesten (ld. Horthy), a „kurtizán” Magyarországon (ld. Gyurcsány) – ismeretlen ítészek tömeges tüntetését követően  a főpolgármester (Tarlós István) „letarolta” a darabot, mielőtt még láthatta volna bárki is. Dörner, Pozsgai hiába tiltakoztak, pedig a két „barát” erős közös akarattal bírt. Aztán telt-múlt az idő és Pozsgai Zsolt kettévágta a duót: elhagyta a színházat…

2.) Vitézy László: kusza, szövevényes családi háttérrel rendelkezik – csupa nehézfiú és nehézleány forgolódik körülötte! Felesége Hankiss Elemér elvált asszonya, Erdős Péter (a magyar könnyűzene mindenható cézárja) lánya.
A Vitézy testvérek (hárman vannak) magasan reprezentáltak a magyar gazdasági és politikai életben is. Ágnes asszony Dávid fia még szinte serdülőként a budapesti tömegközlekedés legnagyobb tudora és haszonélvezője lett.
Féltestvére, Zsófia is fontos állásokat töltött be – ráadásul a verebek azt csiripelik, hogy nem túl távoli rokonságban áll Orbán Viktorral (hú, de bonyolult és még fejben tartani sem könnyű ennyi szálat egy pókhálóból).
                                                                                             *
   A magyar kollektív emlékezetből Nyírő Józsefet is törölni szükségeltetik (delete) a fentiek szerint. Azt hiszem, az igénybenyújtást a végrehajtás megelőzte. Ez pedig a Nyírő hamvainak meghiúsult újratemetésével azonosítható.
   A történet – érdekes módon – szintén 2012-re datálódik. Részletes ismertetése hosszúra nyúlna, inkább a lényeg felszínre hozatala a beszédes.
   A „Jézusfaragó” katolikus pap 1944-ben egyik napról a másikra nyilassá, Szálasi hívévé vált csupán azzal a magatartással, hogy az előző éra utolsó kormányának lemondását követően, mint aki annak regnálása idején országgyűlési képviselő volt, egyszerűen „ülve maradt” a padjában…a nyilas-kormány képviselője lett (mint ahogy Kósa Ferenc filmrendező MSZMP-ből MSZP-be „emigrált” – sántít a hasonlat, de hirtelen nincs jobb a tarsolyomban).
   Újratemetés: hosszú hónapok előkészítése, diplomáciai herce-hurcája végén a székelyudvarhelyi dicstelen napon Nyírő József hamvai – mivel a román hatóságok úgy kutattak utána, mintha valami hasadóanyag pora lett volna – megszégyenítően Szőcs Géza akkori államtitkár táskájában rejtőztek, amit a potentát az írót búcsúztató beszéde idejére kivitt a pulpitusra, majd ismét maga alá gyömöszölte a résztvevők első sorában a széke alatt.
   Aztán azóta sem tudni, hogy hol hordta szét a hamvakat az erdélyi, vagy magyarországi bolond szél…(Semmi adat nincs a hamvakról onnan kezdve.)
                                                                                                 *
   Szőcs Gézáról annál inkább. A magyar építészet dicsőségére (sic!) a milánói 2015-ös kiállításra tervezett magyar pavilon „alakor” kódját megerőszakolva, az ötletadó tervezőket kiiktatva Szőcs uram olyan tervezői team-nek adta ki a végleges tervek elkészítési jogát, akik készséggel jelenítették meg az épületen a menorát, mint „ősi magyar” jelképet (a sámándobra emlékeztető épület végfalán esti kivilágításban olyan hétágú vízfolyás  látható, ami alant összeolvad eggyé…).
   Szőcs Géza ezek után, mint aki két vitatható kimenetelű megbízatásnak is eleget tett, vélhetően már csak a magyar költészet gazdagításán dolgozik saját műveivel. Hogy közben mit érez Nyírő József írói hagyatékával kapcsolatban, azt csak ő tudja…
A példákat még lehetne sorolni – pl. Hóman Bálint szobor ügye sem kisebb jelentőségű, mint a fentiek.

IV.) Epilógus

   Nem lennék meglepve, kedves Huba, ha ezen eszmefuttatásom után még rövidebb levelet kapnék, vagy esetleg (erre nem is akarok gondolni) semmilyet.
   Felelősséggel ki merem jelenteni, hogy Petőfi örökbecsű megfogalmazása (amit a gimnáziumi  magyar irodalom tankönyvünkben a szifiliszes Ady-t ábrázoló fénykép alá írtak anno) – „titkos féreg foga rág” – ma is érvényes. Sőt!
   Maradok továbbra is, és mindörökké: tisztelő tanítványod!

Békéscsaba, 2016.04.24.  

                                                           Csorbatibi