"Fellobbant még egyszer utoljára
A beteljesületlen szerelem lángja.
Mint e két pillangó
Tisztes távolból
Követik egymást, ... ám,
Szárnycsapásuk nem számíthat már."

Igen,...

hát így történt, hogy megint itt állunk.
Mert átengedtem magam újra az érzésnek, aminek nem lett volna szabad.
A legbelülről gyötrő, fájdalmas, és ami a legrosszabb, végeláthatatlan gondolatoknak. Azoknak a gondolatoknak, melyeknek minden áldott centije őszinte és tiszta reménnyel van átitatva.

Hát hogy van ez? Miért történt, s miért így? Miért most? Hol van az igazság, én Istenem?

Két évig! bármit, sőt mindent adtam volna ezért! Hogy odajöjjön, megszólítson, hogy így nézzen rám! Halhassam végre a hangját, a beszédét...ne csak képeken keresztül lássam gyönyörű szemét.

S most, hogy már egy éve nem gondolok rá, még kósza álmomban sem látom őt, ezt teszi. Mintha régi barátok lennénk, odasétál hozzám. Titokzatosan csillogó, arcomat fürkésző szemekkel.

Karácsonykor elérkezettnek láttam az időt, hogy pontot tegyek ennek a végére. Ezt meg is kaptam, és elfogadtam. Hiába, a válasza nemleges volt, s én mást szerettem volna. De rendben van, továbbléptem. Igazán így történt, hisz jól tudod!

Nos, az elutasítás másodjára sem fáj kevésbé. Esetemben épp ellenkezőleg. Hiszen a múltkor már félig eleresztettem őt, ezért volt annyi bátorságom.
Akkor legalább megkönnyebbültem: Hát ennyi volt, vége!
Felsóhajtottam.

Nem úgy most.
Ezúttal a legélénkebben élt bennem a vágy, a remény, a régi jó barát!

Elvesztettem!
Nem lesz többé Marcim, annyira sem, mint eddig volt, vagy ahogyan reméltem, hogy egyszer még lehet.

És ez a leglényegesebb.
-Tudod, furcsa, hogy csak most jut eszembe, de most igazán.

Mikor ülünk egymással szemben, vagy ha a távolból is, de beszélünk erről. Órák hosszat.

Hogy mindeközben miért van az, egymás után bökjük ki a különböző magyarázatnak vélhető ötleteinket.
Miért nézett akkor úgy, és éppen hogyan nézett. Az édesanyja miért mondta azt, amit, mire gondolhatott közben. Miért ezt kérdezte mikor odajött, s miért nem akart folytatást? És még a végtelenségig sorolhatnám...

A lényeg, hogy magyarázatunk mindig volt, és mindenre, annyi mindenre..., minden számunkra fájó mozzanatára és cselekedetére, vagy inkább annak hiányára.

Már tudom...

Bármi jobb volt, mint a gondolat mely oly egyszerű, ami rajtunk kívül mindenki számára a kezdetektől fogva egyértelmű,
-Nem kellek neki.

Ennyi. Hát miért kellene ennél bővebb magyarázat?
Nem azért, mert fél tőlem. Mert pesti vagyok, mert komoly vagyok, mert szép vagyok. Mert biztos látja, hogy engem nem írhatna csak úgy fel a gyűjteménye közé. Mert csernyei lányra neki ránézni nem szabad, pláne ha az én nagyapám az, aki. Mert még nem érett meg a szerelmi vágyódásra, meg sem érintette őt soha.

Szeretném azt hinni, hogy ezek közül csak egy is igaz. De mindennek ellentmondanak a történtek.
Mit tehetnék?

Látod, most is tanultam valamit.

Mert bármi jobb volt, érted? Bármi!

Elviselni, hogy más lányokkal részegeskedik és mulat esténkét, akiket nyilván másra is elcsábít....
Miközben engem a legapróbb gesztusra sem méltat, hiába ő lépett hozzám előző nap.
Talán a nézését, kedvességét is félreértelmeztem. Mert úgy akartam, hogy legyen!

Bármi jobb volt, mint ezt beismerni.

Itt állunk hát.
Be kell látnom, a két és fél év alatt egyszer sem tudtam úgy nézni, úgy hatni rá, hogy akár csak egyszer elért volna hozzá a szerelmem egy morzsája. Ha így történt volna, bizonyára nem itt lennénk.

Talán ha lett volna rá alkalmam elmondani neki, akkor se érdekelte volna, hogy mennyire nagyon akartam és tudtam volna őt szeretni.
Elképzelni sem tudja...

Mert bármi jobb volt, mint végleg beismerni,

- Nem kellek neki.

Örökké szeretni foglak,
Linus