Utazásom zsurnalisztikába

Amikor én még újságíró is voltam

    Tanárnak ítéltettem lenni, de valahogy mindig ki akartam törni, szabadulni ebből az aranykalitkából. Ehhez az is hozzájárult, hogy az alacsony fizetés miatt két mellékállást is vállaltam. Hogy a gyermekeimet valamilyen szinten felnevelhessem, nyaranta kemping gondnok voltam a nyelvtudásom lévén, télen meg a társasház koksz kazánjainak fűtését vállaltuk családi alapon. A kollégáim többsége taxisofőr volt éjjel. Épp a szénport zuhanyoztam le magamról, mikor betoppant hozzánk a mi nagy „szerencsénk” egy schkrieber toborzó egy félrészeg zsurnaliszta személyében. Közölte velem, hallotta a sógoromtól, hogy ismerem a betűket, valamint írógépem is van, és ez már alkalmassá tesz újságírónak. – Aranybányát ajánlok fel neked-, dadogta el két órás pálinkázgatás után.

  - Valóban van írógépem-, mondtam neki. Tavaly vettem, mikor Pozsgai Imre, oktatási miniszter azt a kijelentést tette, hogy csökken a pedagógusok adminisztrációs terhe, és én előre tudtam, mindig a fordítottja jön annak, amit a hatalmasok ígérnek.

 – Így lettem bejáró Balatóniából Zsurnalisztikába Fonyód-Kaposvár között napi két órás vonatozással, és a Somogyi Néplap bűnügy tudósítója. Mindent írhattam, de főként bűnügyekkel kellett foglalkoznom. A vonaton is dolgoztam, ügyészségi vádiratokat, és bírósági ítéleteket jegyzeteltem ki. Egy ilyen alkalommal Somogyvárnál mellém ült két cigány fiatalember, akkor még csak ők és nem a romák jártak be Kaposvárra dolgozni. Szívélyesen elbeszélgettünk, és megtudtuk egymásról, hogy leszállás után mindannyiunk útja a megyei bíróságra vezet majd. –Maga is a rézlopás ügyben jön,- kérdezték. –Nem-, feleltem én. – Ezeket a papírokat vissza kel vinnem a bíróságra. -

    Kíváncsian néztek bele a gépelt oldalakba, majd mikor rájöttek azok mibenlétére, mintha hirtelen alájuk gyújtottak volna, úgy ugrottak fel, és ültek át a kupé másik sarkába.

                                                               x

     Én csak szakadatlan írtam a tudósításaimat az önfelgyulladt vendéglőkről, eltűnt baromfikról, kocsmai verekedésekről, ittas vezetőkről, közúti balesetekről, leszúrt, házsártos férjekről, anyós verésekről, az életről. Folyt, folydogált a somogyi bor, vér, folydogált az idő, mikor úgy fél év múlva nevetve szólt a siófoki tudósító, Szapudy András, egyébként többregényes író, hogy baj van velem. Elmondta, hogy nagyon élvezi a tudósításaimat, de sokan nem tudják, hogy az elkövető, vagy az áldozat oldalán állok e. Pár napra rá be is hívott raportra a főszerkesztőm.

    - Nem is tudtam, hogy rasszista vagy, István. - förmedt rám ő. –Te csak főleg Orsósokról, Oláhokról, Fazekasokról, Lakatosokról írsz, torzítva a valóságot. – De hát a bűncselekmények zömét ők követik el, és ők ülnek most a börtöncellákban. Nem írhatok a Széchenyiekről, Batthyányiakról, Zichykről, őket ezelőtt húsz éve internálták és űzték ki az országból,- rebegtem ijedten. Rám nézett a Béla bátyám nagy, barna-fáradt szemével, majd benyúlt a háta mögötti páncélszekrénybe, ahol a titkait és a lelkierejét őrizgette és elővett egy hosszú nyakú pálinkás üveget és két poharat. – Erre, a hülyeségre inni kell,- mondta ő fanyar mosollyal, és engem is megkínált. –De most komolyabb dologra térünk, mondd csak mi a bajod neked az államrendünkkel, a szocializmussal. Az ember amikor olvassa az írásaidat, sokszor úgy érzi a felforgató elemekkel szimpatizálsz, nem a dolgozó néppel,- folytatta a szemrehányást.

     -A dolgozó néppel semmi bajom, - feleltem én, de a korrupt téeszelnökökkel, alkoholista iskolaigazgatókkal, rabokat verő rendőrökkel, igen, és róluk hallgat mindenki, - feleltem én.

- Hálátlan vagy, Pistám, pedig minden héten te nyered az ötven forintos címversenyt, meg amikor légó gyakorlat van, téged bombáztatlak ki először,hogy a korai vonattal hazamehess, - zárta le a beszélgetést.

                                                                  x

 A baj akkor jött, amikor ő nyugdíjba ment, és ortodox helyettese követte a posztján. Bosszúból, mivel tudta, hogy irtózom a témától, velem íratta meg az összes összevont KISZ és párttaggyűlést, galambkiállítást, kukoricaszárító avatást, téeszelnök és állami gazdaság igazgató portrét, és hasonló izgalmas eseményt. Állítólag az élet pulzusára tették a kezem, és bennem volt a hiba, hogy nem éreztem a lelkes lüktetést.  A harmincadiknál felmondtam, és visszatértem a katedrához ugyanabba a középiskolába, ugyanazokhoz a kokszkazánokhoz és nyaranta ugyanabba kempingbe.

     Mindehhez az is hozzájárult, hogy idős kollégám, aki szintén történelmet-irodalmat tanított, és egy országos hírű diákszínpadot vezetett, elmesélte, hogy fél évig az aláírásom nélkül is tudta, hogy én írtam a cikkeket, utána már nem, - A cenzúránál csak az öncenzúra lélekölőbb, Pistám, ezért pénzért sose írj,- fogadott vissza mosolyogva a tantestületbe.

   Azóta is úgy vagyok az újságcikkel, mint a fagylaltos a fagylalttal. A szakács szereti a főztjét, a hentes nem unja meg a húst, a pék szívesen eszik kenyeret, de a fagylaltos undorodik a fagylalttól, mert tudja, miből készítik.

2013, november 9.