Mikor a tiszteletes felébredt, Sándor már az udvart söpörte. Rendes, becsületes szolgálója volt az öreg Sándor, aki már évtizedek óta tartotta rendbe az egyház jószágait és tüsténkedett a parókia körül.
Már az előző tiszteletest is ő szolgálta, aki íly szavakkal hagyta hátra kackiás bajszú ”örökségét”: „no, ifjú kolléga, most, hogy átadtam az ápolandó lelkeket, melyeknek ezután te leszel pásztora, hadd mutassam be ezt a… – mely szavakra gyorsan keresztet is vetett, pontosabban nem is a szavakra, hanem arra, amire e pillanatban gondolt –… ezt a Sándort. Hát ő lesz ezután hűséges szolgálód, akihez az Úr adjon erőt és kitartást.”
   Mikor a tiszteletes kilépett a friss harmattal átitatott udvarra, kezét az ég felé emelte és hangosan adott hálát a Teremtőnek az új nap felvirradtáért, majd Sándoron akadt meg a szeme, aki az udvaron minden lyukba benézve járkált gondterhelten.
— Jó reggelt Sándor! – köszöntötte hangos szóval szolágálóját, de az meg se hallotta. – Jó reggelt Sándor! – ismételte magát a pap, miközben valami rossz érzet futott végig rajta és egy furcsa gondolat, miszerint ma reggel talán jobb lett volna fel sem ébrednie.
— Kinek jó, kinek nem… – válaszolt Sándor, csak úgy az orra alá motyogva.
— No, hát kendet meg mi lelte az éjszaka, hogy ilyen mogorván ébredt ma reggel?
— Még nem tudom, csak sejtem… de az az érzésem, ha megtudom, már nem egyedül leszek ilyen durcás. – És ment tovább, mit sem törődve gazdájával.
   A tiszteletes legyintett utána, majd visszafordult és bement a parókiába. Asztalhoz ült, ahol már reggeli várta, Sándor takaros feleségének jóvoltából. Az asszony méreteit nézve, finoman szólva is termetesnek volt mondható. Sándor sokszor mondta: „hej, rossz kis Rózám, alig van meg… De ha az én Teremtőm megadná, hogy egyszer ilyen szép termetes hízót neveljek, mint az én kis feleségem, hát bizony nem fájna a fejem mit tegyünk az asztalra. És ha az öreg diófám, amit még nagyapám ültetett, ilyen termetes lombkoronával lenne megáldva, egész nap ülhetnék a hűvösében anélkül, hogy a nap egyszer is a szemembe sütne.”
A tiszteletesnek más volt a véleménye. Most is, ahogy Róza az asztal körül tüsténkedett, szinte megbabonázva nézte az asszony termetes bájait.
— Róza kedves, magácska a jó- Isten legnagyobb csodája, akit azért küldött e földre, hogy a férfiember minden percét bearanyozza, hiszen földöntúli bája megszégyeníti az angyalok bájait, amely szépségre még a mennyeknek országa sem lehet méltó.
— Jaj, nagytiszteletű úr, hogy tud hízelegni… – pirult el az asszonyka, miközben lesütött szemekkel illegette magát.
— Nem hízelgés ez Rózám drága, ez a színtiszta valóság!
Mindeközben Sándor még mindig az udvart járta és kereste azt, amit csupán ő tudott, hogy mi. „Hová tűnt, azaz átkozott…” – motyogta folyamatosan. De nem találta. Szeme ekkor a templom falaira tévedt: „Csak nem?” – sóhajtott fel. Egy percre megállt, összeszedte gondolatait, majd elindult a parókia felé. Kopogott, majd belépett az ajtón. A konyhában furcsa látvány tárult a szeme elé, mikor asszonyát a tiszteletes karjaiban vélte látni. Jöttére némi zavar támadt, de a tiszteletes hamar helyre tette a dolgokat:
— Na, Rózácska, hát álljon már arrébb! Nem látja, hogy oda szeretnék menni?
Az asszony lesütött szemekkel rohant ki a konyhából. A tiszteletes úr egy pillanatig keresgélt a polcon valamit, majd zavarában egy üveg ecetes paprikát vett le, mondván:
— Na, hát itt van végre. Ez az asszony úgy elrakta, hogy alig találtam meg.
— Talán azért, mert legelöl volt – állapította meg Sándor, majd gúnyosan tette hozzá –, de meg van, legyen hála érte a Teremtőnek. Jól is fog az esni az aludttej mellé, amihez épp hozzálátni készült a tiszteletes úr – egészítette még ki mondandóját.
— Na, hát mit akar kend? – förmedt rá gazdája.
— Á, semmi különös, csak azt akartam megkérdezni, hogy nem kéne-e kinyitni a templomot?
— Mégis minek kéne ilyen korai órán?
— Hát, csak gondoltam hadd szellőzne egy kicsit – válaszolta Sándor fejét vakargatva.
— Sándor! Maga nem tetszik nekem ezen a mai reggelen! Maga sántikál valamiben, nekem van egy olyan érzésem!
— Nekem meg egy olyan, hogy talán nem vagyok egyedül ez ügyben… – mondta, miközben az asszony után vetődött pillantása.
— Tudja mit Sándor, ha annyira akarja, hát nyissuk ki a templomot. – És már nyúlt is a nagy kulcsért, ami a templom ajtaját nyitotta. Most a cseléd még jobban kezdte vakargatni a fejét:
— Reggelizzen csak nyugodtan nagytiszteletű uram, hát ki tudom én azt egyedül is nyitni.
— Na, jöjjön, csak jöjjön!
— Talán mégis csak a tiszteletes úrnak van igaza, ráér az még.
— Mostmár nekem nem ér rá! Na, jöjjön! – bíztatta a pap.
A templom ajtóhoz érve furcsa hang ütötte meg a fülüket. Valami motoszkálást, szuszogást véltek hallani az ajtón belülről. A tiszteletes félve, de kíváncsiságtól hajtva nyitotta az ajtót. A zár hangos kattanása után csend lett. Ekkor a tiszteletes résnyire nyitotta, gondolva majd bekukucskál és kikémleli a benti rejtélyes dolgokat, de e pillanatban valami földöntúli erő vágta ki ellenállhatatlan az ajtó termetes szárnyát. Az ajtón egy veres szörnyeteg vágtatott ki, ami a tiszteletes lábai között átbújva, azt egy pár méteren cipelte a hátán. Ijedtében a hites pap, hangos szóval kiáltott fel:
— Hát itt az idő, Teremtő uram? Hát elküldted értem kegyetlen szolgádat, hogy ezek után már a mennyek fényes országában élhessek a Te dicsőségedre! Sándor, utolsó szavaim e földi létben magához intézem, mint egy bűnbocsánat. Legyen tanúja, hogy meggyóntam egyetlen bűnöm, mit e világ, de legfőképp maga ellen vétettem. Bocsásson meg, hogy szemet vetettem e világ egyetlen kincsére, a maga feleségére, de hát én is ember vagyok, egy a Teremtő gyermekei közül.
Ekkor a disznó (merthogy, amit a tiszteletes a halálnak vélt, bizony nem volt más, mint a Sándor jóvoltából, még az este elkóborolt nagy veres disznó), lelökte a hátáról. A tiszteletes pár métert gurulva, a templom előtti árokban ért földet. Felállva leporolta magát, majd a disznó után nézett. Felismerve a helyzetet és mentve az előbbi, kétségtelenül túlőszinte szavait, förmedt a mosolyogva álló Sándorra:
— Szóval ez volt az a nagy titok, amit reggel óta kutatsz, te átkozott! Hát bolondot akarsz belőlem csinálni, Isten és ember előtt?
— Hát, én úgy látom Tisztelendő uram, hogy ehhez kendnek nem kell segítség… – nevette a cseléd, az árokból épp kikecmergő gazdáját.
— Ne nevess te, mert a világ végéig átkozlak! Egyébként is, mit keresett a disznó a templomban? Mióta van azoknak ott a helyük?
— Hát – válaszolta Sándor, miközben állástalan kalapját igazgatta fején –, ahogy elnézem, már elég régóta. Sőt, még egynémelyiknek kulcsa is van hozzá... – majd elindult, hogy visszaterelje elkóborolt disznaját, miközben egy pár sort énekelgetett:

Rí a veres disznó,
Életét siratja:
A templomba járni
Nem hagyja a papja.

De minek is menne,
Hej, minek is járna:
Ő, ha vizet iszik,
Vizet prédikálna…

És útja közben, akivel találkozott, mindnek elmesélte a nemrég történteket. Persze nem rosszindulatból, csakis azért, mert az igazság eltitkolása bűn, és mert belé még szorult jó szándék…

Rácz Endre ©
2017 06. 17. Szerep