István

A legkedvesebb fiú testvérem, István öcsém. Sorban az utánam születő,  így együtt gyerekeskedtünk.  A legtöbb emlékem hozzá köt. István kivételes tehetségű volt már gyereknek is. Míg mások játszottak, ő beült az órásmester Kálmán bácsihoz, és figyelte hogyan kell megjavítani az elromlott órákat. És persze hallgatta nagy tisztelettel Kálmán bácsi meséit a régi öregekről. Szüleink, még perfekt beszélték a szlovák, -tót - nyelvet, de a gyerekeik kivétel nélkül, már mind magyar iskolába jártunk. Annyit tudunk csak beszélni, érteni a szlovák nyelvből, amit kiváncsiságból  elsajátítottunk István kivétel, ő az idős emberektől teljességgel megtanulta, beszélni is tudott velük. Különleges vonzalma volt a régi tárgyakhoz.  Fémből, fából, kőből,  készült dolgokban az értéket felbecsülni volt képes.

Apámmal járt fel a toronyba, segített harangozni. Talán a harangok csodálatos hangja miatt szerette meg a fémet.Olyan tökélyre vitte hallását a fémek iránt, hogy hangról megkülönböztetni képes volt, miféle érc pendült az éterben.  

Még gyerekek voltunk, amikor egy budapesti papot deportáltak egyházunkhoz. Laci bácsi - így hívhattuk -  városi kultúrát hozott családunkba, apánk révén,  aki templomszolga volt. Hamar meglátta Istvánban a kivételes gyereket, és tanítgatta, nemcsak a biblia olvasására, hanem a könyvek szeretetére is.  Laci bácsi olyan hatással volt rá, hogy ő is pap akart lenni.  Emlékszem arra, amikor nyáron édesanya fertőtlenítési céllal kimeszelte a disznóólat, amíg abba új állatok nem kerültek, István berendezte nekünk templomnak. Téglákra  rakott deszkákat, azok szolgálták a padokat, amelyeken ültünk,  ő pedig egy hokedlire tett valamiféle oltárszerűséget, és valóságos Istentiszteletet adott nekünk. Már akkor tudta, hogy anyagiasnak kell lenni, ezért tőlünk perselypénzt szedett, öt, tíz  fillért.  "Ingyen" senkit nem engedett be. A legemlékezetesebb az volt , amikor Ferike mamája eljött megnézni, hogy hova nem engedik be az ő síró kisfiát, aki csak hüppögött, hogy ő nem mehet be,  nem tudta megmondani miért ? és persze kapott pénzt a perselybe helyezéshez.                     Igencsak emlékezetes az az eset, amikor Laci bácsi,  pár nagyobbacska gyerek segítségével a templom padlásának takarítását megszervezte. István ezt a munkát valósággal felbecsülhetetlennek találta, mert a padlás tele volt régi könyvekkel, szlovák nyelvű bibliákkal, jelzett fagerenda maradványokkal,. Ezek a dolgok senkinek sem kellettek, vastagon volt rajtuk a por, a papírok porlottak. István ott, talált egy jó állapotban lévő bibliát, és eltette magának. Később megmutatta a  papnak, hátha segít neki felértékelni. A  könyv egy kézzel írott szlovák nyelvű biblia volt. Laci bácsi kérte adja neki, nála jobb helyen van, de István azt mondta neki, nem azé a madár, aki elrepíti...mit ad érte ? - Hát mit kérnél Pityukám cserébe? No! egy szép órát, dobozosat, aminek ütője is van.  És,  egyszer csak Laci bácsi meghozta neki az órát.   István boldog volt, és büszke, hogy ő micsoda üzletet kötött.

Rendkívüli észjárása ellenére, tanulni az iskolában, nem szeretett, így hamar munkába állt. elsőként a téeszben dolgozott édesanyánk nevén. Ami pénzt kapott az éves munkaegységre, megvette a fél házrészt, így többé már nem volt közös porta senkivel.

Amikortól kora engedte , ő is bányász lett.  Becsülettel végezte munkáját, tanfolyam elvégzés után ,hamarosan csapatvezető vájár lett. Nemcsak beosztottjai kedvelték, feljebbvalói is megadták neki a tiszteletet.

Nem volt családja, agglegény maradt.  Azt mondta, akkor fog megnősülni, ha felépíti a házat, ahova asszonyát viheti. Aztán már nem találta meg azt az asszonyt, akit a "készbe" bevitt volna.  És,  elragadta őt a gyűjtés szenvedélye, állandóan ment valahova, üzletelni. Tökélyre vitte a régi pénzek gyűjtését, értékbecslését. De bármilyen régiséget nagyra értékelt, még egy cséphadarót sem dobott el.

Teljesség igénye nélkül mondhatom,  szinte mindenhez értett.  Férfikorban a  vőfélységet is megtanulta, annyira népszerű lett, hogy más falvakba is hívták lakodalmat vezetni.

Az ősi birtokon építette meg házát, ahova én haza tértem.
Amikor a nővérem telefonált, hogy István meghalt, összerogytam, mert egy darabot kitépett belőlem, hogy magával vigye az égiekhez.
Most, hogy írok róla, potyog a könnyem, annyira szerettem őt.  Máról-holnapra, váratlanul halt meg, ötvenöt évesen. Istennek hála, hogy a testvérem volt. Csak találkozásig búcsúztam el tőle...