Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A talált bugyelláris

Adalberto
Adalberto képe

Egyik nap Jankó bandukolt a mezőn, a poros úton. A napsugarak igencsak égették a kobakját. Elfelejtette magával hozni a kalapját. Ezért nem volt kedve felfelé nézni az égre. Szemei állandóan az utat firtatták. Egyszer csak lent a porban megpillantott egy ócska, szakadt bugyellárist.

Először fel sem akarta venni. Mit kezdjen egy ilyen vacakkal? Úgy gondolta értéktelen jószág, semmire sem jó. Van ilyen otthon legalább egy tucatra való. Valószínűleg még pénz sincsen benne. Valaki elhajította, mert megunta.

Már pár lépéssel el is haladt mellette, amikor mégis meggondolta magát.

Visszament, és felvette a bugyellárist. Kinyitotta, és valóban üres volt. Még csak egy árva réz garas sem volt benne. Fogta, hogy elhajítja jó messzire, ne hogy másokat is becsapjon, amikor az ócska bugyelláris megszólalt:

– Ne dobj el, Jankó! Vigyél haza! Nem bánod meg!

Jankó nagyon meglepődött, mert még sohasem hallott beszélő bugyellárist.

Ijedten a tarisznyájába csúsztatta, és hazavitte. Otthon senkinek sem merte elárulni, hogy, mit talált. Attól tartott, hogy a szülei és a két idősebb bátyja kineveti, vagy tán még azt is gondolják róla, hogy elment az esze.

Egész nap nem evett, kint a mezőn dolgozott reggeltől napnyugtáig, ezért nagyon éhes volt.

– Édesanyám, mi lesz a vacsora? Ennék valamit, éhes vagyok.

– Ugyanaz lesz, mint tegnap – válaszolta szomorúan az édesanyja. – Kimész a kútra, húzol egy vödör vizet, és iszol belőle egy jó nagy pohárral. Utána felnézel a csillagos égre, és elképzeled, hogy a Hold egy nagy guriga sajt. Annyit ehetsz belőle, amennyit csak akarsz. Csupán arra kérlek, nekünk is hagyjál belőle, mert még ma mi sem vacsoráztunk.

Édesanyja szavai nem vidították fel Jankót, sőt inkább nagyon bánatos lett.

Kiment a kútra, és leült a kút melletti itatóra. Még a vízivástól is elment a kedve.

Napok óta csak éheznek, minden este korgó gyomorral térnek nyugovóra, és még csak a reményét sem látják, hogy a sorsuk jobbra fordul.

Amint ott búslakodott, a tarisznyájába csúsztatott ócska bugyelláris újból megszólalt:

– Siess, Jankó, menj a boltoshoz, s kérd meg, hogy nyissa ki számodra a boltját! Mondd meg neki, szeretnél bevásárolni a családodnak

– Azt nem mondanád meg, hogyan fogom kifizetni a számlát, amikor egy árva fityingem sincs?

– Ezzel most ne törődj, siess a boltoshoz!

Az ócska bugyelláris addig – addig beszélt Jankóhoz, míg az szót fogadott neki, és elindult a falu egyetlen boltjába.

Jankó hosszasan dörömbölt a bolt ajtaján, mire az kinyílt, de mindjárt be is csukódott, amikor a boltos meglátta a fiút.

– Hitelben nem szolgállak ki. Úgyis már tartoztok három réz garassal.

Az ócska bugyelláris halkan a Jankó fülébe súgta:

– Nyúlj belém, és fizesd ki a tartozást!

Jankó hitetlenkedve belenyúlt a bugyellárisba, de ott nem csak három réz garas lapult, hanem a holdfényben sok – sok aranytallér csillogott.

Amikor ezt a boltos meglátta, mindjárt nyájas lett.

– Jöjjön uraságod! Válogasson, amit csak akar!

Jankó előtt kitárult a bolt ajtaja, és beléphetett rajta.

Annyi élelmet vásárolt, hogy akár az egész falut jóllakathatta volna vele. Volt ott hurka, kolbász, sonka, szalonna. Italban sem volt hiány. Alig bírta hazavinni.

Otthon aztán Jankó szülei és a testvérei eltátották a szájukat a csodálkozástól. Még soha nem láttak ennyi enni és innivalót az asztalukon. Egész este ettek és ittak, ennek ellenére nem tudtak mindent megenni. Bőven maradt még másnapra is.

Jankó bátyjai irigykedve nézték öccsüket. Sehogy sem tudtak rájönni, honnan szerzett pénzt, amivel élelmet vett.

Faggatni kezdték:

– Jankó öcsénk, jó testvérünk, áruld el nekünk, hogyan tettél szert ilyen sok pénzre?   

Eleinte Jankó nem akarta elárulni, hogy a mezőre menet talált egy ócska bugyellárist, amiből soha nem fogy ki a pénz, de végül elárulta a titkát.

Kérték, hogy mutassa meg! Jankó szívesen engedelmeskedett kérésükre, és elővette az ócska bugyellárist.

A két idősebb testvér nézte, forgatta, sőt még bele is nyúltak, de benne csak egy lyukas réz garas volt.

– Hiszen ebben nincs is pénz ezen a lyukas réz garason kívül – néztek hitetlenkedve öccsükre.

– Menjetek el vele a boltba, és amikor fizetni kell, lesz benne elegendő! – mondta Jankó, és kölcsönadta az ócska bugyellárist a testvéreinek.

Azok nem akarták elhinni, amit az öccsük mondott. Ezért először csak keveset vásároltak. Akkor csodálkoztak el legjobban, amikor a fizetésre került a sor, éppen annyi aranytallér volt a bugyellárisban, amennyit kért tőlük a boltos.

A vásárlást még néhányszor megismételték, hogy biztosak legyenek a dolgukban. De most már egyre több, és egyre drágábbakat vásároltak.

Hazafelé tartva a boltból, tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek? Visszaadják-e az ócska bugyellárist a gazdájának, vagy megtartsák maguknak?

Végül úgy döntöttek, hogy megtartják maguknak. Csak azt nem tudták, mit mondjanak az öccsüknek?

Hosszas tanakodás után azt sütötték ki, hogy jött egy nagyon erős ember, és elvette tőlük.

Ez nagyon jónak tűnt, és öccsük el fogja hinni, hiszen a környéken sok rabló, zsivány ólálkodik.

– Jaj, jaj, kedves öcsénk! – sopánkodtak belépve a házuk ajtaján – Egy nagy, erős rabló megtámadott bennünket, és pisztolyával megfenyegetett, ha nem adjuk oda neki az ócska bugyellárist, akkor agyonlő. Amint átadtuk neki, azonnal elrohant a sűrű erdő felé. Hiába is mentünk volna utána, nem tudtuk volna visszaszerezni. Bizonyára az erdőben ott vannak a társai is, akik minden teketória nélkül megöltek volna bennünket.

– Jól tettétek, hogy nem mentetek utána. Igaz csak egyszer tudtam használni, de akkor legalább jól teleraktuk a bendőnket sok – sok finomsággal. Majd csak megleszünk valahogy az ócska bugyelláris nélkül, mint eddig – mondta kissé szomorúan Jankó, és vette a fejszéjét, hogy induljon az erdőbe fát vágni.

Amikor már Jankó jó messze járt a két mihaszna testvér veszekedni kezdett az ócska bugyellárison. Mindkettő magának szerette volna tudni.

– Engem illet, mert én vagyok az idősebb.

– De Jankó az én kezembe adta a bugyellárist, ami azt jelenti, hogy az enyém – vágta rá villámgyorsan a másik. – Csak akkor kaphatsz belőle aranytallérokat, ha én akarom. Kár ezen vitatkozni!

Ebből olyan nagy vita kerekedett, hogy egymás hajának estek. A szomszédok nem tudták, mi ez a nagy kiabálás. A szüleik nem voltak otthon, ezért nem tudtak igazságot tenni közöttük.

Hol az egyik, hol a másik mezébe került a drága kincs. Sehogy sem tudták eldönteni, kié legyen?

Végül azt találták ki, hogy a véletlenre bízzák. A véletlen majd eldönti, kihez kerüljön az ócska bugyelláris. Feldobnak egy aranytallért, s ha írás, akkor az egyiké, ha fej, akkor a másiké.

Igen ám, de egyikőjük zsebében sem volt aranytallér. Tegnap mindet elköltötték a boltban.

– Sebaj, öcskös – mondta az idősebbik – hiszen van nekünk egy bugyellárisunk. Bizonyára abban találunk egy aranytallért.

Kinyitották és belenéztek, de abban sajnos nem volt semmi. Üresen tátongott az ócska bugyelláris.

– Ez meg, hogyan lehetséges? – kérdezték egymástól.

– Talán kérjük meg, hogy legyen benne egy aranytallér! – javasolta az idősebbik.

– Miért csak egy legyen benne? – horkant fel a testvére. – Legyen benne legalább egy tucat!

– Azt hiszed, ha lesz benne egy tucat, akkor az is mind a tiéd lesz? Ne is álmodozzál róla!

Ezen megint jól összevesztek. Újból hangosan kiabálni kezdtek, szidták egymást szünet nélkül és egymás kezéből ki akarták tépni az ócska bugyellárist. Húzták – vonták, majdnem széttépték. De akkor hirtelen olyan dolog történt, amire egyikőjük sem gondolt. Mérgesen megszólalt az ócska bugyelláris:

– Lassabban, hékások! Még a végén szétszakítatok. Inkább újból nézettek belém!

Először nagyon meglepte őket a beszélő bugyelláris, majd amikor szájukat tátva belenéztek, az, hamm, bekapta mindkettőt.

Este hazaérkezett Jankó a szüleivel, de sehol nem találta a két mihasznát.

Rosszat sejtve járták körbe a házat. Az udvar végén Jankó meglelte az ócska bugyellárist. Ő is belenézett, de semmit sem látott benne, csak a mélyéből a testvérei keserves sírását hallotta.

A fiú nagyon megsajnálta bátyjait, és könyörögni kezdett az ócska bugyellárishoz:

– Kedves bugyelláris, add vissza bátyáimat!

Az ócska bugyelláris eleinte hallani sem akart róla.

– Hitvány mód becsaptak, maguknak akartak. Azt hazudták, hogy rabló vett el engemet tőlük. Nem tudtak megegyezni, kié legyek? Talán még egymást is megölték volna, hogy megszerezzenek.

– Ígérem, soha többé ilyen nem fordul elő. Odaadlak szüleimnek, akik majd igazságosan elosszák a benned található aranytallérokat, és csak akkor használunk, ha szükség lesz néhány aranytallérra.

Az ócska bugyelláris sokáig gondolkodott. Végül mégis elengedte Jankó két mihaszna testvérét. Miután azok kiszabadultak nem győztek hálálkodni öccsüknek, amiért megmentette az életüket.

A szülők elrakták az ócska bugyellárist a ládafiába, és csak akkor vették elő, amikor nagy szükség volt néhány aranytallérra.

A többi pénzt mindig dolgos munkával teremtették elő. Egy idő után igazából meg is feledkeztek, hogy mit rejtettek el a ládafiába.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

A szülők elrakták az ócska bugyellárist a ládafiába, és csak akkor vették elő, amikor nagy szükség volt néhány aranytallérra.

A többi pénzt mindig dolgos munkával teremtették elő. Egy idő után igazából meg is feledkeztek, hogy mit rejtettek el a ládafiába.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Rovatok: 
Mese