Nem történt csoda, de tizenkilenc éve egy szeptemberi napon megjelent szobor alakjában, bronzba öntve a somogyvári bencés apátságot alapító szent király, I. László alakja. Oldalán kard, egyik kezében pallos, a másikban a templom makettje, és tudjuk, szívében hit és szigorú, betartandó és megtartó törvények. Alakja másfél fejjel emelkedett ki kor-és harcostársai közül, tekintélyt sugároz ma is, és szelleme a mának üzen.
   Vajon mi vonzotta ide, a még vad és indulatok borzolta Pannon tájra, miután többször rendet vágott a kunok között?  Talán, hogy tovább szelídítse, puhítsa törvényeivel , pallosával Koppány zabolátlan ivadékait, talán az idáig, a 160 méter magas Kupa dombig húzódó Balaton szelíd víztükre, mely kővel megrakott gályákat hordott a hátán, mert horvátországi és szlavóniai hadjárataiból megtérve itt lelt nyugalmat? Bárhogy is volt, e pontot jelölte temetkezési helyéül halála után, ami az Úr 1095. évében be is következett. Nagyváradra, kedves városába vitték 100 év múlva maradványait, de szelleme azóta is itt, a vaddisznó csörtetéstől és szarvasbőgéstől hangos somogyi dombok és völgyek között kísért és figyel.
   Ahogy romlott a haza, romlott a monostor is. Tépték, morzsolták az évszázadok a templomhoz csatlakozó kolostor falait, a főtemplom márvány kövezetét, a piros téglából rakott, a homokkőből és oldatlan mészkőből gyúrt falakat. Bizony már akkor is megdézsmálták a közös javakat az állandó pártütések, és elviselhetetlen terhekkel sújtották a népet. A mindenkori merániák örökösei tobzódtak az örök tiborcok felett. A Provanceból idetelepített jámbor, tudományokat és mesterségeket ismerő, békességet, tisztaságot hirdető bencésekkel próbálta az egyház jóra téríteni a viszálykodó urakat és vad, pórnépet.
   Aztán az évszázadok során a francia szerzetesek is ráéreztek a környék borainak ízére, és a menyecskék tüzére, és a nagy király emléke elhalványult. Törvényeinek betűi megkoptak karja lehanyatlott, kardjának nyoma veszett, és ki felebarátjának életére, vagy vagyonára tört azóta is csak ritkán kapja meg méltó büntetését. S mindez a László király szeme láttára történt, és történik. Tatár, török dúlta e tájat, mígnem az utolsó kupavári apátot, Istvánt l555 nyarán elfogta és megölette, a kereszteket leverette, a védőfalakat sáncba döntette a megszállás. Imádság, zsolozsma helyett síri csend borult a tájra, a kazamaták mellett rókalyukak lazították tovább a domboldalt, a falak és a folyosók mélybe süppedtek. Ami megmaradt, azt széthordták jobbágy- meg disznóólakat építeni. Vallon, német zsoldosok jöttek, őket rác, bunyevác végül orosz hordák követték. Életet, értéket pusztítva vonultak a tekintélyt parancsoló magaslat tövében. A 80-as évek végén aztán a szomszédos falvak úttörő őrsei is megvívták végső számháborúikat a romok között.  Az 1900-as évek elején még Széchényi Imre, Somogyvár grófja indította el az első ásatásokat, de a szakszerű feltárás csak negyedévszázada kezdődött el. Újra láthatjuk a bazilika hatalmas hajóit és a kolostor kerengőjét szelíd szépségű oszlopaival. Több ezer pénz- és csontlelet, Árpádok és Anjouk ízlésvilágát őrző kőfaragások, domborművek kerültek elő, de a legértékesebb a Lovagkirály hagyatéka.
   A környék megbúvó falvai mindig áhítattal néztek oda fel arra, amit szabad szemmel nem láthattak, a becsület és a kötelességtudat néma misztériumára. Mindenki tudta, hogy ki volt az, aki az 107o-es években fallal, joggal, vagy karddal és vérrel, de mindig a hit erejével házat, monostort és hazát épített. A szent király acélos termetével most újra kiemelkedett, talán hogy pallosát, kardját, törvényeinek szigorát újkori bűneink ellen emelje, megmentve minket magunktól. Mögötte keletre, az akácos szélén hitének komor keresztje, mindannyiunk keresztje. Kétkedve nézi hitetlen korunk, modern barbárságunk talmi csillogását, és hogy tékozolja el az ő maradéka megmaradt életerejét.
   Testéről rég lehullott a lepel, és szeméről a múlt hályoga, és újra lát bennünket Szent László szeme. Ha lopásért ma levágnák a bűnös kezét, ki tudna aláírni a belépési nyilatkozatot a parlamentbe, mivel nyomnák meg a gombot honatyák, és a kezüket sem tudnák feltenni szavazáskor. A végén még működésképtelen kenne a haza, vagy talán akkor haladnának csak igazán a dolgok.