Valamikor nagyon régen élt egy nagyon szegény ember. Egy ócska, kopott kabátján kívül nem volt semmije. A kabátot állandóan magán tartotta. Még a legmelegebb nyári napon sem vált meg tőle. Csúfolták is ezért, aki meglátta, hogy nyáron is kabátot hord.
–  Nem sül meg ebben a nagy hőségben? Miért nem veti le azt a vastag kabátot magáról? - kérdezte egy nő, amikor nyár derekán megérkezett a faluba.
– Tán csak nem fázik?
–  Fázni nem fázok, – válaszolta nyugodtan – tudja ténsasszony, összegyűjtöm a meleget, és télen árulom, akinek szüksége lesz rá.
Aki ezt meghallotta, az mind hangosan nevetett a szegény emberen.
–  Bolond maga, Kend – mondogatták neki a falusiak.
– Még hogy majd télen meleget árul. Ki látott ilyet? Én bizony egy árva petákot sem fizetek ilyen melegért.
A szegény ember nem törődött a csúfolkodókkal. Egy pillanatra sem vetette le a kabátját, sőt úgy tett, mintha a zsebeit is jól megtömné valamivel.
–  Nézzétek, szegény bolond most tömi meg zsebeit meleggel! – mondta nevetve a háza előtt pipázva egy módos gazda, majd a szegény ember felé kiáltott.
– Aztán majd nekem is adjon abból a melegből!
–  Ha jól megfizeti gazdauram, kaphat – jött mindjárt rá a válasz.
Teltek – múltak a napok. Egyszer csak a forró nyár után ősz lett, de ez az évszak sem tartott sokáig, egyik reggelre a vidéket fehér, nagy hó takarta be, és ráadásul olyan hideggé vált az idő, hogy a madarak lepotyogtak a fákról fagytukban.
Az emberek behúzódtak házaikba, és megrakták a kályhát, hogy meg ne fagyjanak. Napokon, sőt hetekig tartotta magát a zord idő. Ha csak egy pillanatra is megfeledkeztek a tüzelésről, olyan iszonyatos hideg lett a házban, hogy az ember ujja meggémberedett.
Egy ideig bírták a fűtést, de napok múltával fogyni kezdett a tüzelő. Egyre több kályhában aludt ki a tűz, és a kéményekből nem szállt fel a füst.
–  Megfagyunk, ha még sokáig tart ez a cudar idő.
A módos gazda bírta legtovább, hiszen ingyen munkával rengeteg hoztak az udvarába. Egyszer aztán az ő tüzelője is elfogyott. Kialudt a tűz a nagy cserépkályhában, és az ablakokon jégvirágok nyíltak. Ez akár szép látvány is lehetett volna, ha módos gazda nem didergett volna nyakig belebújva a báránybőr kabátjába. Hiába volt jól elkészítve, vastagon kibélelve a kabát, amikor a hideg oda is befészkelte magát.
Napról napra hidegebb lett. Az ereszcsatornákon hatalmas jégcsapok lógtak. A hideg nem akart múlni, sőt egyre erősödött.
Egyik didergős este a módos gazdának eszébe jutott a fura ember, aki a legmelegebb nyári napon is nagykabátban járkált, és azt mondta, hogy gyűjti a meleget télire.
Vajon, hol lehet most? Árulja-e az összegyűjtött meleget? Bizony, szívesen venne tőle, hogy csak ne fázzon. A faluban mások is így gondolkodtak, és ha meglátnák, nem nevetnék ki, amiét nagy, földig érő kabátjában gyűjtötte a meleget.
Milyen jó lehet neki. Csak kinyitja kabátja egyik zsebét, és már tódul is kifelé a jó meleg. Bánták, hogy nem utánozták, és nem gyűjtötték össze a nyár ingyen melegét.
Az egész falu sóhajtozott. A nagy sóhajtozásuk messze elhallatszott. Talán még a harmadig határban is lehetett hallani, ahol éppen a nagykabátos ember lakott. Egyik reggel meghallotta keserves sóhajtozásukat. Mindjárt kapta a kabátját, és elindult, megnézni, mi lehet a baj.
Amikor meglátták a falusiak, boldogan emelték kezüket az égre, és így szóltak:
–  Jóisten meghallgatta az imánkat, és jön a megmentőnk. Kabátjában hozza nekünk a jó meleget.
A nagykabátos ember megállt a falu közepén, és hangosan elkiáltotta magát:
–  Itt kapható a meleg. Egy arany az ára.
Rohantak hozzá a falusiak, és mind kezében egy aranytallért szorongatott. Sokuknak ez az egy aranytallér volt egyetlen vagyonkája. Hamarosan megérkezett a nagykabátos ember hírére a módos gazda is. Hátán egy hatalmas zsákot cipelve tele arannyal.
–  Megveszem az összes melegét. – mondta és lerakta a zsákot a földre, mert már elfáradt és nagyon izzadt a nehéz súlytól.
Ezt meglátva a nagykabátos ember, mérgesen ráripakodott:
–  Cipelgesse csak a zsák aranyát, attól majd nem fázik. Azoknak adok először, akik valóban fáznak. Ha jut, akkor magának is adok a végén jó pénzért.
Az emberek félre lökték a módos gazdát, és először a szegények kaptak a melegből, akik megdolgoztak derekasan az egy aranyért. Mindenki annyi meleget kapott, amennyit megérdemelt. A módos gazdának szerencséje volt. Maradt egy kis meleg a szegény ember kabátjában számára is.
–  A meleg ára megemelkedett. Ettől a pillanattól kezdve egy marék meleg ára egy zsák aranyba fog kerülni.
A módos gazdának ez nem tetszett, elégedetlenkedni kezdett:
–  Ez nem igazságos. Többiek egy aranyat fizettek egy marék melegért. Miért kell nekem többet fizetnem?
–  Kend egész évben éhbérét dolgoztatta szegényeket, és a kis összekuporgatott aranyukért meleget vettek. Miből vesznek élelmet? Ha Kendtől is csak egy aranyat kérnék, a többi megmaradt aranyából vígan elélhetne. Így legalább megtanulja, milyen érzés éhezni, amíg el nem jön a kikelet.
A módos gazda nem tehetett mást, ha nem akart megfagyni, kifizette az egy zsák aranyat a melegért. Szívta a fogát, amikor át kellett adni a zsák aranyat, de nem tehetett mást.
A szegény ember minden falusinak adott egy – egy aranyat a zsákból, hogy legyen miből élelmiszert venni. Azok pedig nem győztek hálálkodni, és fogadkoztak, ha majd újból eljön a jó meleg nyár, ők is gyűjteni fogják kabátjukba a meleget.
Kiürült a zsák, a szegény ember kifordította és jól megrázta. Lássatok csodát végül még egy arany kigurult belőle. Gyorsan felkapta, és a módos gazda után kiáltott:
–  Gazdauram, a Jóisten Kendnek is tartogatott egy aranyat, hogy ne kelljen koplalnia kikeletig. Nosza, fogja, de ne feledje, sokszor a szeretet többre való, mint az aranytallér. Szeresse napszámosait, hogy jövő télen senkinek se kelljen fáznia!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!