Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A szegény ember éléskamrájának a kulcsa

Adalberto
Adalberto képe

Élt egyszer egy nagyon szegény ember. Volt neki egy kicsi házikója. Tulajdonképpen a házban csak egy parányi szoba, és még annál is kisebb konyha volt. A konyhához tartozott még egy éléskamra is, de abban soha nem volt ennivaló. Fehér falai kongtak az ürességtől. A polcokon talán még csak mutatóban sem volt élelmiszer. A plafonból hiába lógtak lefelé vaskampók, azokra bizony a szegény ember még sohasem akasztott sonkát, kolbász, szalonnát. Ott árválkodtak szégyenszemre. Talán jobb lett volna, ha kihullnak maguktól.

A nagy szegénység ellenére a házacska lakója mindenegyes alkalommal kulcsra zárta az éléskamra ajtaját, mintha odabent mindenféle finomság lett volna. Talán maga sem tudta, hogy, miért teszi ezt.

Egyik este is, amikor már legalább kétszer jól megforgatta a zárban a kulcsot, így szólt hozzá a kulcs:

─ Édes gazdám, látom igen nagy odabent a szegénység. Ez nem mehet tovább. Addig nem nyugszom, amíg a kamra nem lesz tele élelemmel, és te nem leszel a falu legmódosabb gazdája.

A szegény ember hangosan elnevette magát.

─ Aztán mondd meg, hogyan legyek gazdag? – kérdezte kíváncsian. – Láthatod, minden nap kora reggeltől késő estig dolgozom. Ennek ellenére örülhetek, ha nem korgó gyomorral kell lefeküdnöm.

─ Ha követed tanácsomat, akkor hamarosan gazdag ember leszel. Holnap reggel vegyél ki a zárból, tegyél a zsebedbe, és indulj el a nagyvilágba szerencsét próbálni. Mindent tegyél úgy, ahogyan majd mondom!

A szegény ember hitte is, meg nem is, amit a kulcsa mondott neki. Este lefeküdt, és reggelig meg sem moccant, úgy aludt.

Reggel felébredvén eszébe jutott a tegnap esti beszélgetés. Üres volt a gyomra. Nem volt mivel megtölthette volna. Úgyis valami élelem után kell menni, talán megpróbálhatná, hogy világgá megy.

Zsebébe tette az éléskamrájának a kulcsát, vállára akasztotta vásott, agyon foltozott tarisznyáját, amiben néhány kenyérmorzsán kívül semmi sem volt, majd elindult az orra után.

─ Hová? Hová? – kérdezte a szomszédja, aki gazdag, fukar ember volt, és mindent irigyelt másoktól.

─ Megyek szerencsét próbálni a nagyvilágba, hátha egyszer nekem is szerencsém lesz.

Erre a szomszédja semmit sem felelt csak magában kuncogott, minta azt mondta volna: „Mehetsz te akárhová, akkor is szegény maradsz.”

Kiérve a faluból a kulcs mocorogni kezdett a zsebében.

─ Menj egyenesen királyhoz! Kérd meg, hogy te lehessél a kincstárnok.

─ Hogyan lehetnék kincstárnok, amikor nem értek hozzá. Még a végén becsapnak és hiány lesz a király kincstárában, ami azt jelenti, hogy a király lenyakaztat. Jobban szeretek szegényen élni, mint fej nélkül.

─ Ne légy ennyire kishitű! Elfelejtetted, hogy segíteni fogok. Meglásd, az utolsó rézfillérig hiánytalan lesz a kincstár! – biztatta a kulcs és elhallgatott.

Háromnapi gyaloglás után megérkeztek a király várához. Igen nagy szerencséjük volt, a király éppen kincstárnokot keresett. Az előző nem tudott elszámolni és egy fél rézfillér hiányzott a kincstárból. A király azon nyomban lenyakaztatta, nem kegyelmezett meg neki. A kincstárnok hiába fogadkozott, hogy a sajátjából a háromszorosát teszi bele, csak hagyja meg a fejét a nyakán. Nem volt kegyelem, kora reggel, amint az első napsugarak beragyogtak a cella kicsi ablakán, jött érte a bakó a pappal.

Amikor ezt a szegény ember meghallotta, legszívesebben elfutott volna, de már nem lehetett. A király örömmel fogadta, és mindjárt rá is bízta a kincstárát.

─ Ha jól végzed, a dolgod úri emberré teszlek, de ha nem tudsz elszámolni a rád bízott kincsekkel, akkor úgy jársz, mint az elődöd – mondta a király, és intet a hopmesternek, hogy vezesse a szegény embert a kincstárba.

Miután ez megtörtént, és a szegény ember egyedül maradt a rengeteg kinccsel, sírva fakadt:

─ Mi lesz velem? Mi lesz velem? Talán már holnap búcsút inthetek a fejemnek. Nem értek én ehhez a mesterséghez. Kár volt kincstárnoknak állnom.

─ Ne siránkozz annyit! – szólt rá mérgesen az éléskamra kulcsa. –Megígértem, hogy állom a szavamat, és mindenben segíteni fogok. Első feladatom az lesz, hogy jól bezárjam a kincstár ajtaját és ablakait.

Ezzel az éléskamra kulcsa kiugrott a szegény ember zsebéből, és bezárta az ajtót és ablakokat, hogy oda a szegény ember engedélye nélkül senki nem mehetett be.

Kicsit ez megnyugtatta a szegény embert. Elfoglalta a kincstárnok helyét és várt.

Nem kellett sokáig várnia, mert hamarosan egy ravasz kereskedő érkezett egy hamis irattal, amin az állt, hogy a király kiutalt számára száz aranytallért.

Az éléskamra kulcsa azonnal titkon átvizsgálta az iratot, és nem tellett bele egy perc, hogy a gazdája fülébe súgta.

─ Ne fogadd el! Hamis ez az irat. Fenyegesd meg a kereskedőt, hogy beárulod a királynak.

A szegény ember követte a kulcs tanácsát.

─ Kereskedő uram, nékem úgy tűnik, hogy ez az iromány hamis. Jelentenem kell a fenséges királyunknak.

A kereskedő először elsápadt, majd reszketni kezdett.

─ Drága kincstárnok uram, csak azt ne tegye. A király lenyakaztat, ha ez kitudódik. Inkább én adok kegyednek száz aranytallért, és már el is tűnök. Nagyon kérem, hallgasson erről az irományról.

Az éléskamra kulcsa a szegény embernek súgta:

─ Fogadd el, és engedd elmenni a kereskedőt! A kapott száz aranytallért pedig tedd a többi közé.

A szegény ember nem értette, hogy ezt a száz aranytallért, miért nem teheti el, hiszen ezzel nem rövidíti meg a kincstárat.

A következő két napban is próbálkoztak kicsalni némi pénzt ravaszul a kincstárból, de az éléskamra kulcsa mindig észrevette a turpisságot, és pénzkivétel helyett inkább a kincstár gyarapodott.

Minden harmadik nap jött a király és elszámoltatta a kincstárnokát az utolsó rézfillérig.

Ezt a szegény ember sem kerülhette el. Félt is, hogy hátha mégis hibádzik a király vagyona, és feje hajnalban a porba hull. De csodák csodájára a kincstárban háromszáz aranytallérral több volt, mint utoljára.

─ Kincstárnok uram, ezt meg, hogyan csinálta? – örvendezett a király. – Ilyet még nem pipáltam. Az előző kincstárnokaimnál mindig volt valamennyi hiány.

Az éléskamra kulcsa megint súgta a szegény embernek:

─ Mondd azt, hogy mestere vagy a szakmádnak!

Igaz kicsit félve, de azért közölte a szegény ember a királlyal, amit tanácsoltak neki.

─ Ha Kend ilyen ügyes és becsületes, akkor itt örökös állása lesz. Még ha akarná is, akkor sem engedném el. Nékem ilyen kincstárnok kell.

─ Fenséges királyom, – szólta el magát a szegény ember – nekem van egy kicsi házacskám. Mi lesz vele, ha egyedül hagyom? Az éléskamrám is üres, nem ártana feltölteni ennivalóval.

Alig, hogy ezt kimondta, meg is bánta, de erre a király azt felelte:

─ A házacskád miatt ne fájjon a fejed! A váram mellé olyan szép házat építettek neked, hogy aki meglátja, eltátja a száját. Lesz benne akkora éléskamra telis-tele jobbnál jobb finomságokkal, hogy mindig lesz, mit a tejbe aprítanod.

A király állotta a szavát, szép házat építtetett a kincstárnoka részére a vára mellé. Az éléskamrát feltöltette jobbnál jobb étkekkel, amit a kulcs minden nap boldogan bezárt, és elégedetten duruzsolta a gazdája fülébe:

─ Ugye érdemes volt rám hallgatni? Nem csaptalak be, gazdaggá tettelek.

Hálás is volt a szegény emberből lett kincstárnok az éléskamrája kulcsának. Ezentúl is mindig hallgatott rá, ha bajba került. Szerencsére ez csak igen ritkán fordult elő, mert idővel belejött a kincstárnoki teendőibe. Sőt egy idő után annyira biztos lett a dolgában, hogy még arra is jutott ideje, hogy egy szép, takaros menyecskét kerítsen a házába, akivel boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Rovatok: 
Mese