Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Szakadék

BOSZORKA
BOSZORKA képe

            A semmi és a nincstelenség oszlopai között kifeszített sodrott drótkötélen egy lélek egyensúlyozott. Néztem ingadozó alakját, vállaira és derekára nehéz súlyokat raktak a hétköznapok. Egyre nehezebben tartotta meg az egyensúlyát, már-már félő volt, hogy elnyeli az alatta tátongó megsemmisülés sötét szakadéka.
            Ahogy lenézett felmérni az iszonytató mélységet, nem szédült és nem félt. Nyugodtan és fesztelenül mérte fel jelenlegi helyzetét. Szája sarkában apró mosolyféle játszott, mintha nem is érdekelné belezuhan-e, vagy sem. Majd tekintete a szemközti semmi oszlopa felé vetődött, melynek a hátamat támasztottam éppen. Szótlanul néztem rá, de szemeiben akkora remény, szeretet és bizalom tükröződött, amelyet ki sem néztem volna ebből a kicsiny alakból. Sóhaját messze vitte a szél, mely az előbb még kurta kabátkáját cibálta, újabb nehézség elé állítva az egyensúlyozót.
Észrevettem, hogy nem csak én vagyok részese az eseményeknek. Itt is, ott is emberek bukkannak fel, akik valamilyen formában érintkeztek a létéért küzdő lélekkel. Egyik sem merte felemelni a hangját, csak suttogásukat hordta felém a szél. Megtudtam, hogy több embert gyógyított, másokhoz mindig kedvesen és segítőkészen fordult felülemelkedve a maga problémáin, és itt voltak a meg nem értők, akik a maguk nem tetszését hangoztatták.
Közben a lélek lépésről-lépésre rótta a maga útját. Meztelen talpán eleven sebek éktelenkedtek, teste meg-meggörnyedt a súlyos terhektől. Istenem, segíts neki! - fohászkodtam magamban, mert bátorságom nem volt elébe menni. Ekkor érdekes dolog történt. A szememről mintha egy fátylat emelt volna le a Teremtő, láthattam, ami másnak láthatatlan.
Bizony nem volt egyedül a lélek. Körülötte angyalok ültek, álltak a kötélen, ki közelebb, ki messzebb, de mind biztatóan mosolygott. Volt egy közülük, akinek szárnya sérült a nagy igyekezetben, s mikor a lélek odaért, szeretettel gyógyította azt, megállva fájdalmassá vált útján. Arrébb egy másik égi tünemény gyönyörű dalra fakadt, melytől új erőre kapott kötéltáncosom.
Ahogy lejjebb néztem, valami fényességen akadt meg a szemem. Lám – lám, mégis csak van háló a kötél alatt sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Ezüstös fényét a lélekből kisugárzó remény, szeretet és hit fényéből fonták az ügyes kezek. Bár ki volt feszítve, még nem volt teljesen készen, itt-ott lyukak tátongtak, melyeket a pillanatnyi reménytelenség ártó szándéka okozott. Feszülten vártam, mert éreztem, történni fog még valami, és nem is csalódtam a megérzéseimben. Az egyik angyal most érkezett. Látva a küzdő táncost, gyors léptekkel el kezdett futni felé, nem törődve a rá leselkedő veszélyekkel. Homlokát szeretet-virág koszorú övezte, melyből vakítóan szép fény áradt. Szárnyait nem használta, félő volt, hogy a légáramlat elsodorja a kötéltáncost. A gyengülő táncos hirtelen megingott, és a kötél mellé lépett. Zuhanás közben fél kézzel elkapta a kötelet, s ott ringatózott a szakadék felett. Ekkor ért oda futva a későn érkezett angyalka, aki lenyújtotta a kezét, elkapta, felrántotta maga mellé a lelket, és szorosan magához ölelte. Az megkönnyebbülten omlott megmentője karjaiba, majd szép lassan átsétáltak a biztonságot jelentő másik oldalra.
            Révült állapotomból hirtelen tértem magamhoz, s rájöttem az a küzdő lélek ott a szakadék felett én voltam. Az angyalok pedig azok, akik engem viszont szeretnek, s akik adták magukból a legtöbbet, mit adni tudtak a szükség óráiban.

Rovatok: 
Irodalom