Valahol egy kis faluban, annak is legvégén, ott hol az ember még nyáron is térdig járt a sárban, volt egy kis szabóműhely. Nem sok munka volt, hiszen a faluban alig élt egy pár ember, azok is szegények voltak, mint a templom egere. Csak toldozni, foltozni hordták oda a ruhájukat. Mivel pénze egyiknek sem volt, hát úgy fizettek, ahogy tudtak. Az egyik egy fél kenyérrel, a másik egy kancsó tejjel, s volt, aki egy pár gyümölcsöt rakott le munka végeztével a jó mester asztalára. Igaz, volt egy gazdag ember is a faluban, de az a városban készíttette a pompásabbnál pompásabb ruháit.
   Volt ennek a szabómesternek egy inasa. Ifjú, ábrándos legény volt az. Mindig mondta a mesternek: „hej, mesteruram, ha egyszer gazdag leszek, nyitok egy pompás műhelyt a város legszebbik szegletében! Ott aztán úgy élek majd, mint maga a király!” Az öreg mindig csak mosolyogta, de nem válaszolt rá semmit. Folytak a napok egymás után sorban. Tették a dolgukat, még ha az csak annyi bért hozott is, hogy épp fel ne kopjon az álluk.
Egy napon, az aprócseprő munka közben újra szólt a legény:
— Hej, mesteruram, ha egyszer gazdag leszek!
— No, hát aztán akkor mi lesz? – kérdezte az öreg, mintha még nem tudná a választ.
— Jaj, mesteruram, hiszen úgy is tudja már a választ! Mindig ezzel a butasággal rágom a fülét.
— Tudom, persze tudom, hiszen hogyne tudnám… – De most nem hagyta szó nélkül, mint ahogy szokta. – De mért volna ez butaság? Hiszen ügyes, talpraesett legény vagy te, Palkó öcsém. Na, meg aztán az igazság az, hogy buta ember mindig akad… – mondta, miközben sandán nézett ki a pipafüsttől megsárgult ablakon.
A legény felállt, és ő is kinézett. Az utcán a falu mindenható ura és parancsolója sétált, maga a bíró. Oly kövér volt, hogy minden lépés után pihennie kellett egy kicsit.
Meg is jegyezte a legény:
— Hej, mesteruram, ha nekünk ilyen szépen termett disznónk lenne nem kéne egy egész esztendeig éheznünk!
Az öreg mester újra csak mosolygott. A legény még egy kis ideig bámult az ablakon, majd huncut mosollyal az arcán így szólt:
— Kedves bátyám! Elküldeném én a kend lányát, Piroskát, a szomszéd faluba, ha nincs ellene kifogása?
— Na, aztán milyen ügyben kéne eljárni az én kincsemnek?
— Csak egy apró üzenetet… Az egyik régi cimborámnak.
— No, jól van. – válaszolt röviden a mester.
Piroska szemrevaló menyecske volt, akiért a dagadt bíró is nagyon oda volt ám. Ma sem véletlen, hogy épp arra sétált.
A szabólegény valamit súgott a fülébe, s azzal a lány máris mehetett dolgára.
Egy-két napot számlálhattak a kalendárium mindentudó lapjai, mikor az ivóba betért egy jóvágású fiatalember. A bíró is épp ott tétlenkedett mindenki örömére. A fiatalember odalépett hozzá és tisztelettudóan köszöntötte:
— Adjon az Isten áldásban gazdag szép napot drága bíró uram! Ha meg nem sértem, egy kis segítségre volna szükségem. Él ebben a faluban egy szabólegény. Nagy jót tett ez a legény velem. Ha útba igazítana, hogy merre találom, azt megköszönném. Ugyanis szeretném viszonozni a jótéteményt.
— Nofene! – szólt gúnyosan az úr. – Hát mégis mivel segíthetett volna ki téged, azaz éhenkórász?
— Az igazság az, nagyuram, hogy erről nemigen volna szabad beszélnem. – mondta halkan a fiatalember, miközben körülnézett, nem hallja-e valaki.
— Hinnye, de titokzatos vagy öcsém!
— Tudja bíró uram, megígértem, hogy erről a dologról senkinek sem beszélek.
— Te, az anyád teremtőjét, hát mit gondolsz, kivel beszélsz? Nekem ebben a faluban mindenről tudnom kell!
— Na, jó! De ígérje meg, hogy kettőnk közt marad az ügy.
— Megígérem, csak mondjad már, mert menten megbolondulok! –türelmetlenkedett a bíró.
— Tudja, bíróuram, én még egy esztendeje épp oly terebélyes voltam, mint kend. Szeretek enni, azaz igazság. Aztán mikor már az ajtón is alig tudtam betuszkolni magam, mondja ez a legény, hogy ő bizony tudna segíteni rajtam. Na, most lásson csodát bíróuram! Van ennek a legénynek egy varázslatos varrótűje, amivel, ha varr egy ruhát és azt a gazdája hetente egyszer felveszi, hát bizony egy hónap nem sok, annyi sem kell neki és máris karcsú legény lesz belőle!
— Te most a bolondját járatod velem? – rivallt rá a bíró.
— Nem én nagy-jóuram! Hiszen csak nézzen rám!
A bíró hitetlen szemekkel bámulta a karcsú termetű legényt, majd rövid, gúnyos útbaigazítást adott neki:
— A faluvégén, a legsárosabb utcát keresd, annak a végén pedig a legromosabb házat…
A fiatalember illemtudóan megköszönte a segítséget, majd elindult dolgára.
A bírót nem hagyta nyugodni az ügy: Mi van, ha ez a legény mégis igazat beszélt? Tán még ő is ilyen karcsú lehetne? Akkor talán még Piroska kegyeit is elnyerhetné? – morfondírozott magában, majd hirtelen felugrott székéből:
— Na, utána járok én ennek a dolognak!
— Milyen dolognak bíró uram? – kérdezte tőle csaplár.
— Mi közöd hozzá? Törődj a magad dolgával! – válaszolt durván, majd ő is elindult a szabómester háza felé.
Odaérve csöppet sem habozott, belépett a dűlőfélben lévő ház ajtaján. Az öreg szabómester nagy meglepettségében először szólni sem tudott, ám aztán földig hajolva köszöntötte, de a bíró meg sem várta a mondat végét, rárivallt:
— Ne hajlongj előttem, te, mert még véletlenül összetalálkozik az orrod a csizmám orrával! Palkó öcsém – fordult mindjárt az inashoz –, veled volna beszédem!
— Parancsoljon velem, bíró uram!
— Négyszemközt… – s fejével az udvar felé intett.
Az udvaron állt egy hatalmas gesztenyefa, annak hűvösében volt egy pad, oda leült.
A legény követte kuncogva, majd, mint aki semmiről sem tud újra szólt:
— Parancsoljon velem, bíró uram!
— Hallod-e, te Palkó! Azt hallottam, hogy van neked valami, ami nekem pont jól jönne.
— Mire gondol, bíró uram? Mert az igazság az, hogy nekem a két szorgos kezemen kívül semmim sincs.
— No, tán mégis…
— Hát, ha nem mondja az úr, hogy mire gondol, bizony nehezen fogunk az ügy végére érni!
— No, hát én azt hallottam, hogy neked van egy varázslatos varrótűd. Igaz-e?
— Kitől hallotta?
— Ejnye, te! Hát én mindenről tudok, ami ebben a faluban történik!
— Majd elfeledtem… – mondta a legény halkan, miközben alig bírta visszatartani a nevetést.
— No, beszélj! – nézett rá a bíró kíváncsi szemekkel.
— Hát, ami igaz, az igaz… – válaszolt a szabólegény lesütött szemekkel –, de bizony az már csak volt. El kellett, hogy adjam. Tudja, a kényszer nagyúr… – folytatta szomorúan.
— És nem lehet visszavenni? Hiszen e világon mindennek meg van a maga ára!
— Vissza lehetne, de miből?
— Hát majd én fizetem!
— Meglátom, hogy mit tehetek, bíró uram. Ám a pénzt előre ki kell fizetnie, mert ugye a tű, a ruhához való anyag... Aztán kellene egy hintó is, amivel röptiben megjárhatom az utat, mert gondolom, hogy az úrnak sürgős lenne a dolog.
— Minden lesz! – ugrott fel a bíró, s máris szólította a kocsislegényt, aki septiben ott is termett:
— Parancsoljon, bíró uram!
— Most hazaviszel! Ott kapsz tőlem egy erszényt, benne ezer arannyal! Aztán visszajössz ide, az erszényt odaadod ennek a legénynek, majd elviszed oda, ahova csak kívánja! Megértetted?
— Meg, nagyságos bíró uram! – válaszolt büszkén a kocsis.
A bíró még visszalépett a szabólegényhez, hogy az üzletet hitelesítsék, és kezét nyújtva kérdezte:
— Hát jó lesz-e így?
— Jó, bíró uram! – csapott kezébe a legény. – Mához egy hétre jöhet, kész lesz a ruha. De aztán mindent úgy tegyen, ahogy mondom, mert különben minden hiába!
— No, te csak tedd a dolgod, aztán mához egy hétre itt leszek… – szólt vissza a bíró az ajtóból mogorván, majd ment mindenki a maga dolgára.
Eltelt a hét, amit a legény szorgos munkával, a bíró pedig türelmetlen várakozással töltött.
A megbeszéltek szerint történt minden. A hét leteltével a bíró megjelent, hogy része legyen a csodának, amit a szabólegény által varrott új ruhától remélt. A kis szabóműhelybe lépve, első pillantását a mester tündéri lányára Piroskára vetette, gondolva, na, nemsokára, ha már csinos legény leszek, az enyém leszel. Piroska mosolyogva, illedelmesen köszöntötte, amitől a bíró még elszántabb lett. Köszönés nélkül vágott a dolgok közepébe:
— No, te semmirekellő, hát készen van-e az új ruhám?
— Készen, bíró uram! No, csak jöjjön beljebb aztán nézze, próbálja! – hívta beljebb a legény, miközben a szolgafán lévő ruhára mutatott.
A bíró láthatóan meglepődött, hiszen az egész ruhatárában nem volt még ilyen gyönyörűség. Persze büszkesége nem engedte, hogy megdicsérje. Még csak az hiányzott volna!
Pár pillanat múlva a bíró már az új ruhájában illegette magát a tükör előtt. Szemlátomást nagyon tetszett neki.
— No – ébresztette a szabólegény kábulatából –, hát akkor a megbeszéltek szerint, járja körbe bíró uram a falut, aztán jöjjön vissza.
A bíró, mint egy pávakakas járta a falu utcáit. Dicsérték is az emberek eszét és küllemét.
Majd a ruhát visszavitte és a megbeszéltek szerint egy hét múlva újra jelentkezett.
A szabólegény ekkora már új ruhát készített, ami tökéletes mása volt az előzőnek, csak két számmal nagyobb. Mikor a bíró felpróbálta, hát nem tetszett neki, amit látott, de legény azonnal rávágta:
— Na, bíró uram, látja, máris hatott a varázs! A múlt héten még feszesen állt kenden ez a ruha, most meg elférne alatta még egy alomnyi kisnyúl is!
A bíró hitetlenkedve bár, de elindult újra a faluba. Kétségeit a falusiak oszlatták el, midőn mindenki megjegyezte, hogy bizony-bizony sokat fogyott a nagyságos bíró úr. Ekkor újra kihúzta magát s büszke, gőgös léptekkel tért vissza a szabóműhely dohos falai közzé.
Az újabb hét leteltével minden megismétlődött, az előzőekhez hasonlóan, annyi különbséggel, hogy a legény most még két számmal nagyobb ruhát készített neki. A falubeliek most még nagyobb fennhangon dicsérték: „hej, bíró uram! Ha így folytatja, maga lesz a legkarcsúbb legény a faluban! Nem is igen lesz lány, aki ne menne szívesen feleségül a bíró úrhoz!” Ekkor a bíró Piroskára gondolt, és bár elég pacuha módon, de mégis büszkén rótta a falu utcáit. Visszatérve végig nézett Piroskán és sejtelmesen így szólt:
— No, te lány, hát készülj, jövő héten megváltozik az életed!
A lány szégyellősen sütötte le szemeit, miközben halk remegő hangon mondta:
— Hát, én már alig várom…
A bíró majd elröpült örömében, miközben hájas testét vonszolta hazafele, ahol azonnal parancsot adott szolgáinak a készülődésre, miszerint a jövő héten lánykérés, menyegző, lakodalom, de tán még keresztelő is lesz.
Mindenki számára nehezen telt el az utolsó hét. De a nagy nap eljött valahára. A bíró újra felvette a csodatévő ruhát, amit a szabólegény az ő varázslatos tűjével varrt. A legény utolsóra, olyan nagy ruhát varrt neki, hogy akár kétszer is belefért volna.
— Na, bíró uram, hát nem megmondtam! — szólt a legény büszkeséggel. – Ugyi, hogy megmondtam? Hát csak nézzen a tükörbe, bíró uram! Szinte teljesen összement!
Ekkor Piroska egy bájos mosolyt vetett a bíróra, mintegy bíztatásképpen, nehogy meggondolja magát. A bíró ezek után nem is gondolkodott egyetlen percig sem, elindult a faluba még egyszer utoljára. Úgy lógott rajta a ruha mindenhol, mint a szegény ember gyerekén, aki idősebb testvére ruháit kapta meg, mondván, majd belenő. A bíró útja közben csak az eljövendő boldogságra gondolt, ám az emberek csakhamar letörölték arcáról a gőgnek írmagját is.
— Nézzék emberek! Itt jön a pacuha bíró! Talán azért varratott magának ekkora gúnyát, hogy beleférjen még akkor is, ha kétszer ekkorára hízik!
— Emberek! Ha még nem láttatok disznót zsinóros ruhában, hát csak gyertek, most láthattok! – majd hangos nevetés tört ki az utcán miközben egy kisfiú a kerítésre kapaszkodva, egy versikével tisztelte meg a falu nagyságos és mindenható urát:
— Nem is páva, inkább pulyka:
Földig ér a ködmön ujja!
Hú, de rusnya, hú, de rusnya,
Ez a gőgös undok pulyka!

A bíró elszégyellte magát és sietve tért vissza a szabóműhelybe. Meglepődött, mikor belépve csak az üres szoba tekintett vissza rá. Pontosabban az üresség és három teljesen egyforma ruha, épp olyan, amit viselt. A ruhák szép sorban álltak az ablak alatt, s balról jobbra nézve mind két-két számmal nagyobb méretben. Amit viselt pedig közöttük a legnagyobb. Megértette mi történt. A lábai megremegtek s a méregtől fuldokolt, mikor egy papirost vélt felfedezni az egyik ruhára tűzve. Rajta írás:
„Nagyságos bíró uram! Köszönöm a nagylelkű adományt, amivel új életet kezdhetünk a városban ifjú és gyönyörű hitvesemmel, Piroskával, akivel egy fertály órája összekötöttem az életemet Isten színe előtt. Másodízben köszönöm a Jóistennek, hogy megteremtette az emberi butaságot, amely által a szegény ember is boldogulhat. Hogy lássa, nem vagyok olyan ember, aki megszegi a szavát, a négy öltözet ruhát tartsa meg és viselje egészséggel! Hiszen kifizette.
Utóirat:
E papirosba hagyott varrótűt vigye magával és emlékeztesse minden nap arra, hogy nem az a szegény, akinek pénze nincs…
Őszinte tisztelettel: Árva Pál városi szabómester.
   A bíró még azon az éjszakán, hogy senki ne lássa elköltözött a faluból, és soha többé nem is látták.
Árva Palkó pedig boldogan élt feleségével, Piroskával és egykori mesterével, akit immár apósaként tisztelhetett. Nagy tisztelet vette körül az ifjú mestert. Mindenki vele varratott új ruhát, tán még maga a király is. Néha, mikor a műhelyben nagy volt a csend, az öreg mindig felsóhajtott:
— Hej, te Palkó, ha én egyszer gazdag leszek… – s mosolyogva emlékeztek a régi időkre, a kis falura, a sáros utcára, a düledező szabóműhelyre és egy legényre, aki mindennap felsóhajtott, hogy „hej, mesteruram, ha én egyszer gazdag leszek…”
És az is lett…

Rácz Endre ©
2018. 11. 10. Szerep