Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Szárnya nőtt királyfi

Adalberto
Adalberto képe

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen túl az Óperenciás tengeren volt egy gyönyörű ország. Ebben az országban élt egy öreg király a feleségével.
Egész nap azon ábrándoztak, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy fiúgyermekük. Sok éve már együtt voltak, de a Teremtő nem akarta megajándékozni őket vele. Pedig annyira vágytak rá, mint éhes ember egy tál csülkös bablevesre.
A király felesége hiába imádkozott napjában többször is, az égiek nem hallgatták meg könyörgését.
Ez nagyon elszomorította mindkettőjüket, és esténként búsan üldögéltek a vár előtti kispadon.
– Ej, asszony – sóhajtott fel a király – mit nem adnék, ha lehetne egy fiam.
– Én lennék a legboldogabb asszony – sírta el magát a felesége.
Úgy tűnt bajukon senki sem tud segíteni. Mindörökre magtalanok maradnak.
Egyik este, amint szomorkodtak váratlanul egy csillag hullott le elébük az égből. Egyenesen a király lába elé gurult.
Mindketten meglepődtek, mert még nem láttak ilyet. Egy darabig szépen csillogott, majd váratlanul felpattant a teteje és egy fiúcska ugrott ki belőle.
– Megjöttem édesapám, édesanyám. Ugye már nagyon vártak? – kérdezte.
Először a király azt sem tudta, hogy mit feleljen. Csak hebegett habogott, és tanácstalanul nézett a feleségére, aki elsírta magát a nagy örömében.
– Hogyne vártunk volna, drága fiam – mondta végül a király és boldogan magához ölelte a legénykét. Amint ott ölelgette észrevette, hogy fiának szárnya van. Ez nagyon meglepte az öreg királyt – Nézd, csak asszony fiúnknak szárnya van!
– Csak nem? – ámult el a királyné – Hadd lám én is!
Odament a fiához és tüzetesen szemügyre vette a szárnyakat. Valóban két madárszárny nőt ki a fiú hátán.
Ez némileg elszomorította őket, mert mégis csak fura dolog, ha a királyfinak szárnya van, mint egy cirkuszi csodabogárnak. Még a fél világ idecsődül bámészkodni, és ujjal mutogatnak rá.
– Mit tegyünk, asszony? – kérdezte a király – Senki nem tudhatja meg, hogy fiúnknak szárnya van. Valamit ki kell találni, hogy eltitkoljuk a világ szeme elől.
– Szóljunk a szabónak, hogy varrjon neki olyan ruhát, amely eltakarja!
– Az nem lesz jó, mert hiszen te is jól tudod, hogy a szabó férfilétére, milyen pletykás. Alig kezdené varrni a ruhát, és már mindenki tudná a nem mindennapi hírt. Azt javaslom zárjuk be a fiút a toronyszobába és élje ott a napjait. Majd ellátjuk minden jóval, és nem fog kívánkozni az emberek közé.
Ez nem nagyon tetszett a király feleségének, de mivel ő sem tudott jobbat beleegyezett, hogy a királyfit zárják a toronyba, és csak egy vak szolga érintkezhet vele.
Így is tettek. A fiút bezárták a vár legmagasabb toronyszobájába. Semmiben sem szenvedett hiányt. Amit csak kívánt, mindent megkapott. Egyedül a szüleivel és az öreg, vak szolgával tartotta a kapcsolatot.
Sokáig minden a rendjén is volt, egészen addig, míg a szolga nem kezdett el beszélni az unokájáról, Mariskáról. Nap, mint nap beszámolt a királyfinak, hogy a leányka éppen, mivel foglalatoskodik.
– Ma az anyukkal paszulyt raktak el télire. Olyan ügyes ez a lány, hogy a föld még nem hordott a hátán ilyet. Jó jár vele valaki, ha férjhez megy. Kár, hogy a királyfi nem találkozhat vele – mondta, és indulni készült az ajtó felé, amikor a királyfi mondta:
– Majd megkérem édesapámat, hogy vizitbe jöhessen hozzám. Bizonyára beleegyeznek, hiszen mindenben a kedvemben járnak.
A vak szolga nem nagyon hitte, hogy ez sikerülni fog, mert a királyi pár féltve őrizte csemetéjüket, és vigyáztak, hogy még csak véletlenül se lássa meg valaki a szárnyait.
A királyfi előadta kívánságát a szüleinek, akik eleinte még csak hallani sem akartak a találkozóról, de végül annyira könyörgött nekik, hogy kénytelenek voltak engedni. Azt találták ki, hogy a leányka csak úgy léphet be a szobába, ha jól bekötik a szemét egy sötét kendővel. Ellenben, ha a lány leveszi a kendőt és meglátja a fiúkat, akkor meg kell halnia.
Másnap jött is a lány, szépen kiöltözve. Még mielőtt belépett volna a toronyszobába apja jól bekötötte a szemét sötét kendővel.
A két fiatal sokáig játszott, beszélgetett. Igazi barátok lettek. A királyfinak nagyon megtetszett a vak szolga unokája. Kérte, hogy máskor is jöjjön el hozzá.
Amikor a lány eljött mindig bekötötték a szemét, és így nem láthatta a játszópajtását. Ellenben a királyfi jól megfigyelhette a lány minden porcikáját.
Sokáig évekig találkozgattak így a toronyszobában, és lassan a fiú szíve lángra lobbant a lány iránt. Izzó szerelemmel epedett utána. Elhatározta, hogy feleségül veszi, de ezt már a szülei valóban nem akarták engedni, mert akkor végképp kiderül, hogy a királyfinak szárnya van.
– Édesapám, édesanyám, ha nem lehet a feleségem a játszópajtásom Mariska, akkor én meghalok – mondta egyik nap a szüleiknek.
Azok nagyon megijedtek, hogy elveszítik egyetlen gyermeküket. Valamit, ki kell találni, hogy a dolgok elrendeződjenek?
A király magához hívatta bölcseit, és tudós embereit, hogy fundáljanak ki valami okosságot!
Az okos emberek három éjjel, három nap törték a fejüket, de bizony semmit nem tudtak kitalálni. Volt aki azt javasolta, hogy egy erős fáslival kötözzék le a fiú szárnyait, és akkor az, nem lesz látható. A másik meg azt mondta, le kell vágni tőben, és a dolog megoldódik.
Sajnos egyik ötlet sem nyerte el a király tetszését. Mindegyik hallatán csak rázta a fejét, és még a korona is majdnem leesett a kobakjáról.
– Egyik sem jó. Nem tetszik, amit javasoltatok nekem. Valami mást kell kitalálni.
A bölcsek és az okos emberek visszamentek a számukra kijelölt szobába, hogy tovább gondolkodjanak a megoldáson.
Megint három éjjel és három nap gyötörték magukat, de csak nem akart megszületni, amit a király szeretett volna hallani. Végül feladták és közülük a legöregebb és a legbölcsebb tudós ember az uralkodója elé somfordált, és szomorúan bevallotta, hogy felsültek. Hiába is gondolkodnak, nem tudják, mit lehet tenni ilyen esetben.
A király iszonyatos haragra gerjedt, és bölcseit mind egy szálig elzavarta a palotából.
Éppen kint a palota kapujában mérgelődött, amikor arra ment egy százéves öregapó. Nagyon fájhatott a lába, mert alig vonszolta magát. Így szólt a királyhoz:
– Fenséges királyom, ugye megpihenhetek a palotád előtti kispadon? Nagyon elfáradtam a hosszú út alatt.
– Mit bánom én, hogy hová teszed le magadat – csattant fel a király, mert a méreg majdnem szétvetette – Ülj csak le, ha itt akarod lógatni a lábad! Nekem annál sokkal nagyobb a bajom, hogy veled foglalkozzam.
Az öregapó szépen helyet foglalt a palota előtti padon, és kíváncsiskodni kezdett:
– Mondja csak fenséges királyom, mi az a nagy baj? Hátha tudnék segíteni.
– Ugyan, hogyan tudnál, amikor a bölcseim és tudós embereim is felsültek. Nagy az én bajom, igen nagy. Egy öregember ezen nem tud segíteni.
– Azért csak ossza meg vele fenséged, hátha tudom rá a patikaszert!
A király azt gondolta, mi baja lehet, ha elmeséli neki fiának szomorú helyzetét. Ez az ember már olyan idős, hogy úgyis elfelejti, amit mondott, mire a végére ér.
Így az öregember tudtára adta bánatát.
Amikor az ezeket meghallotta hangosan felnevetett.
– Ki nevetsz, te vénember? – gyújt megint haragra a király.
– Bocsánat fenséges királyom, nem fenségeden és drága fiacskáján derülök, hanem azon, hogy a bölcsei és tudós emberei nem tudták erre az egyszerű dologra a megoldást.
– Miért, talán te tudod?
– Hogyne tudnám. Ennél, mi sem egyszerűbb. Nem szégyen, ha van neki szárnya, inkább örülni kell, mert ez azt jelenti fiad a földnek és égnek is az uralkodója lesz. Amikor majd utánad elfoglalja a trónt, birodalma olyan nagy lesz, hogy egészen a csillagokig fog érni. Mit érne olyan király, akinek nincsenek szárnyai. Így legalább röpdösve bejárhatja majd a birodalmát.
Ezen az öreg király is elgondolkodott, és végül igazat adott neki:
– Hallod-e te vénember, nem beszélsz butaságokat! Igazad lehet. Talán mégsem olyan nagy baj, hogy fiamnak szárnyai vannak.
– Nem bizony fenség. Nyugodtan a világ tudtára hozhatja az igazságot, és fia elveheti játszópajtását. Csak arra kérem, ha megtörténik a lagzi, legyen szíves engem is meghívni, mert nincs jobb étek, mint a lakodalmi tyúkhúslevesnél.
Természetesen a király megígérte ezt az öregapónak.
Levették a Mariska a szeméről a kötést, és annyi hosszú év után ő is megláthatta ki volt a játszópajtása.
A királyfi nem habozott sokáig, és mondta a lánynak:
– Ugye leszel a feleségem?
– Hogyne lennék! Hogyne lennék! – örvendezett a lány – Igaz éveken át nem láthattam, hogy nézel ki, de lelki szemeimmel láttalak, és az sokszor igazabb képet ad rólunk, mint a szem. Tudtam én, hogy szárnyaid vannak az első perctől fogva, mert tetteid és gondolataid mindig a magasban szálltak.
A két fiatal átölelte egymást, és egészen addig így maradtak, míg a királyfi szülei be nem jöttek a szobába.
– Látom nagy a boldogság – lelkendezett az öreg király –, ha ti is úgy gondoljátok, akkor mához három hétre megtarthatjuk az esküvőt.
Így is lett. Mindenki nagy elégedettségére bejelentették az esküvőt. Eleinte az emberek furcsállták, hogy a királyfinak szárnyai vannak, de amikor tudomást szereztek, hogy hamarosan apja után ő lesz a földnek, és égnek az uralkodója, gyorsan belátták, szüksége van szárnyakra, hogy könnyedén tudjon közlekedni birodalmában.
Igaza lett az öregapónak, és ezért nagyon hálásak voltak neki. A lakodalomban a király és a királyné mellett kapott helyet az ünnepi lakomán, és vidáman kanalazgatta a finom esküvői, tyúkhúslevest. Közben barátságos hangon megjegyezte:
– Meglássa fenség, fia szárnyai segítségével egyszer naggyá teszi országát és a népét. Dicsőséget hoz reánk, és a világ megtanulja a nevét!
– Úgy legyen! – válaszolta a király, és ábrándozva nézte az ifjú párt.

Rovatok: 
Mese