Zoltánnak, és Ágnes asszonynak is könny csillogott a szemében. Sok kérdés kavargott agyukban, de megszólalni egyikük sem tudott.  Pisti a pohárban csillogó vörösbort vizsgálgatta. Talán abban kereste a történet elveszett fonalát. Zsuzsika csak szerényen, visszahúzódva ült a kanapé sarkán. Végül mégis Pisti szakította meg a kínos csendet:“ Azért tényleg akad egy pár sikeres vállalkozó, vagy ügyes mester, aki tisztességes, becsületes munkából él. Ilyen  például a Sulóka Pali. Talán rá is fogol emlékezni, Zoltán. Gyerekkorunkban egy utcában laktunk, velünk szokott játszani,“

- Mikor a kovácsüzemet privatizálták, neki volt bátorsága kivenni a vállalkozói engedélyét, és kézzel kovácsolt kapukat, dísztárgyakat készít. Mindenki kinevette a vakmerő bátorságáért. Hogyan konkurálhatna egy kis maszek kovács egy nagy múltú, jól menő üzemmel. Mégsem váltak be a rosszmájú jóslatok. Pisti azóta családi vállalkozássá fejlesztette a kis műhelyét. Most már a fia , és a veje is betársult hozzá. Érdekes, hogy a kovácsüzemet a polgármesterünkhöz közeli rokonság privatizálta ( úgy hírlik, több mint 50% részesedés a polgármesteré), mégis a Sulóka Paliék készítették neki a legújabb villája kerítését.

- Te Pisti. Annyi sokat emlegeted Kocsis Józsit, hogy az oldalam lyukad ki a kíváncsiságtól.  Ő úgy van eszemben, mint kicsit akaratos gyerek, aki szívesen jött hozzánk játszani, talán közülünk a legjobban focizott, de ha nem azt játszodtuk, amit ő akart, duzzogva haza ment. „

   -  Valamikor én Józskával egész jól kijöttem.- elmélkedett Pisti. Nem volt ő elvetemült, rosz ember. Te biztosan nem emlékszel arra, hogy az apjuk elég keményen bánt velük. Sokszor menekültek az édesanyjukkal. Nálunk még éjnek idején is, mert a dühöngő apjuk kizavarta őket a házból. Talán ez tette rá bélyegét Józsi sorsára. Megtanult foggal-körömmel küzdeni, és talán valahol a lelke mélyén örökölte apja erőszakos természetét. A felettesei előtt akár földig hajol, de uralkodni és parancsolni is kegyetlenül tud. Egyszer régen, kicsit kapatosan azt monta nekem:" Nem tudom mit irigykednek rám, hiszen én csak kihasználtam a kínálkozó lehetőségeket. Más is megtette volna.“

Egészen váratlanul Zsuzsika szólalt meg:
- Van egy közmondás, hogy a legjobb szolgából lesz a legrosszabb úr. Kocsis Józsi pont ilyen.

   Kicsit még poharazgattak a kisváros múltjáról nosztalgiázva. Mivel lassan beesteledett, Zoltán és Ágnes elbúcsúzott, és visszasétáltak a panzióba. A portás már várta őket: „ Varga úr, Kocsis József polgármester úr kereste önöket.

- Honnan tudta a polgármester, hogy itt vagyunk? -  álmélkodott Ágnes. A portás ezt a pár csendes szót is meghallotta.
- Aszonyom, a mi polgármesterünknek mindenütt vannak emberei! - mondta majdnem suttogva, de elég hangsúlyosan ahhoz, hogy értsenek belőle. Ki sem érkezték venni a szobakulcsot, mikor belépett az ajtón egy középmagas, kicsit testes jól öltözött úriember. Hangosan, hivalkodó hangsúllyal köszönt, hogy mindenki tisztában legyen vele, mennyire nagy megtiszteltetés, mikor ilyen nagy úr köszönti őt. Zoltánhoz sietett, és szélesen tárt karokkal magához ölelte:
- Szevasz, Zolika! Miért nem jöttél a hivatalomba, mikor megérkeztetek.? -  Ágnes asszonyhoz fordult
- Bizonyára a kedves feleséged, bemutatnál neki? 

Zoli ugyan tudta, kivel beszél, de az előbbi lekezelő hangsúly miatt kicsit zavarba akarta hozni a nagyoskodó Kocsis Józsit
- Szívesen barátom, de én sem tudom kivel van dolgom.“ Erre bizony Józsi kicsit meglepődött. Ő ahhoz volt szokva, hogy a városka teljhatalmú polgármesterét mindenki ismeri.
- Ne butáskodjál, én téged mindjárt megismertelek, csak nem felejtetted el, hogy  gyerekkorunkban sokszor egy csapatban fociztunk? -  mondta a polgármester, és szlovákul valamit szólt a portásnak, aki serényen hajlongva a bár felé mutatott.
- Te vagy az Józska, most már valami rémlik. De miért beszélsz szlovákul a portással, mikor az magyar ember? - álmélkodott Zoltán.

- Üljünk le egy kávéra a bárban.-  invitálta a Varga házaspárt Józska.
 - Ha akarjátok, erről is válthatunk pár szót.
Ágnes is és Zoltán is inkább lepihentek volna, de nem akarták megsérteni a polgármestert, ha már vette a fáradságot és felkereste őket.

Még az asztalhoz sem ültek, a pincér hozta a még felbontatlan üveg konyakot.  Zoltán próbált szabadkozni, hogy Pisti borral kínálta őket, de Józsi csak lekezelően intett:“Ittam én is a Pisti „híres“ borából.“

- Nos, Ágnes, Zoltán, mit szóltok a városomhoz?-   kérdezte olyan hangsúllyal, hogy mindenki tisztában legyen vele, itt ő az úr, és minden ami itt volt, van , és lesz, az csak az ő akaratából és parancsára történik.

- Meglepő itt a fejlődés, de hol vannak a búzamezők, a szőlősorok, hol van a csendes kis városka? Miért nem látok magyar feliratot sehol? Igazán óriásit fejlődött a Kisváros 45 év alatt, de most már nem hangulatos mezőváros, hanem egy jellegtelen település. Mikor elmentünk, mindenki magyarul beszélt, most meg alig akad ember , akivel az anyanyelvemen szólhatok.-  válaszolt csendesen Pisti.

Józska kicsit meglepődött , de nem zavartatta magát:
- Csak nem gondolod, hogy kukoricát, búzát, meg krumplit fogunk termelni? Kell a hely a külföldi befektetőknek. Ebből van a „biznisz“, nem a földtúrásból.
- Józska, te is tudot, hogy aki az iparban dolgozott, gond nélkül megtalálta a számítását. Nem egész 20 kilométerre van a nagy vasgyár, meg a megyei székhely, Nem akarlak megsérteni, de szerintem ha minden jó földet lebetonoztok, éhen fogtok halni, mert a hegyekben nem lehet búzát termeszteni.-  ellenezte Jóska nézetét Zoltán.

- Ez felső érdek, és kész! A régi magyar termőföldekre nincs szükség, csak a területre.  Kérdeztétek, miért nincs magyar felirat, miért nem beszélnek magyarul?! - filozofált Józska. - Mit érnék én a nagy magyarkodással? Gondoljátok, hogy én Judr. Ing. Mgr. Bc. Kocsis József lennék, a kisváros teljhatalmú ura, ha magyarkodtam volna. Ez nem magyar város, ez az én városom! Ha holnap jöttök hozzám a hivatalba, ne magyarul szóljatok, hanem angolul. Én vagyok a polgármester, és nem engedhetem, hogy az államnyelv törvényt sértve magyarul beszéljenek a hivatalban.-  ez elég kemény beszéd volt. Igaz, hogy látni lehetett , a polgármester úr kicsit többet ivott a kelleténél, ezért ennyire őszinte.De így legalább az igazi arcát mutatta meg.

Ágnes már fészkelődött a helyén, kezdte kellemetlenül érezni magát. Zoltán is kereste az alkalmat, hogy elbúcsúzzon a kapatos polgármestertől, de az már elemében volt. Meg akarta mutatni ezeknek a gyüttment „amerikás magyaroknak“ ki is ő. Egy monológba kezdett:
- Ahová csak néztek, azt mind én értem el. Olyan kapcsolataim, ismeretségeim vannak, hogy még az Európa Parlament elnökéhez is bejárásom van. Gondoljátok, ezt elértem volna magyarkodással? Az amerikai nagykövethez is akkor mehetek, amikor kedvem tartja. A múltkor éppen a nagykövetre vártam Pozsonyban a nagykövetség folyosóján, mikor a szlovák kormányfő jött a kíséretével, és azt kérdezte: „Maga Kocsis úr mit keres itt?“ „Én, mint én! Én itt majdnem otthon vagyok, de maga mit keres itt?“ kérdeztem vissza. Ez vagyok én ,ilyen kapcsolataim vannak!“

Ez azért igazán sok volt. Ágnes felált, és Zoltán kicsit zavartan kezet nyújtott Józsinak
 -  Bocsáss meg József, de fáradtak vagyunk, megyünk pihenni, de holnap feltétlenül felkeresünk a hivatalodban.
- Ezt el is várom, mert üzletről akarok beszélni. De angolul keressetek, ahogy megbeszéltük!-  búcsúzot József, és közben még töltött magának egy pohár konyakot.

Zoltánék korán felkeltek, és reggeli után Pistit keresték, hogy elbúcsúzzanak tőle. Eszükbe sem jutott felkeresni a polgármester urat, vagy elmenni a városnapi ünnepségekre. Mit ünnepeljenek?! Hogy a magyar kisvárosból egy gyökereit vesztett szlovák település lett, aminek a nyakán egy basáskodó kiskirály ül?. Semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy végignézzék Judr.Ing.Mgr.Bc. Jozef Kocsis „mennybemenetelét.“

         Vége.