Zoltán több mint öt órája vezet megszakítás nélkül. Szerencsére az anyósülésen ott ül melette a felesége, aki szóval tartja, külömben talán el is aludna. Ahogy kora hajnalban a reptéren kibérelte a személyautót,  elindult a fővárosból, izgatott volt a türelmetlen várakozástól, az ismerős ismeretlen felfedezésétől. Negyvenöt éve, hat éves gyerekként hagyta el azt a kis mezővárost, ahol a csodálatos gyerekkor legszebb, legemlékezetesebb éveit töltötte. Valaki azt mondaná, hogy a hat éves gyerekkel még kevés emlékezésre méltó dolog történik, de aki ezt mondja,annak nem is volt igazi gyerekkora. Zoltán talán éppen azért emlékszik elég tisztán és élesen ezekre az évekre, mert utánuk elég zavaros időszakokok hullámvölgyébe került.

A mezőváros, ahol született, az ő kisgyerek korában inkább egy nagy falu volt. Mivel első osztályú termőföldek övezték, így a lakosok többsége a mezőgazdaságban dolgozott. De nem város a város, ha nincsen ipara. Így itt is működött egy kis kovácsolt dolgokat készítő üzem, ami szintén a régi hagyományra épült, hiszen talán már száz éve is híres volt ez a kis üzem, vagy akkor még  csak nagyobb kovács műhely a jó minőségű kapáiról, ekéiről. Zoltán gyerekkorában már nem csak mezőgazdasági szerszámokat készítettek, hanem alkalmazkodva a kereslethez, díszes kapukat, korlátokat is. Még egy tíz munkást alkalmazó kis üvegfúvó műhelye is volt a városkának. Így annak idején nem is kellet beutazni a 20 kilométerre éppen akkor épülő vasöntödébe, vagy a még távolabb eső megyei székvárosba. Csendes, nyugodt városka volt, de azért még sem volt itt teljesen minden rendben. Még sokan emlékeztek a világháború utáni eseményekre, mikor listákat írtak arról, hogy ki a magyar a városban, ki volt a Csehszlovák állam és nemzet árulója. Erről persze Zoltán csak a szülei csendes beszélgetéseiből hallott. El sem tudta képzelni azt a félelmet, mikor az édesapja családját (édesapja akkor 15 éves volt) a hatóságok felszólították, hogy másnapra csomagolják 50 kilós csomagba a legszükségesebb holmit. Mivel Zoltán nagyapja magyarnak vallotta magát (mi másnak vallhatta volna, mikor magyar volt, mint a városkában majdnem mindenki), ki fogják öket telepíteni Magyarországra.

„ Hogy csomagoljam az 50 kilós csomagba a földeket, a házat, a jószágot...?!“ Fakadt ki Laci bácsi, Zoltán nagyapja. De ez bizony a bizottságot nem érdekelte. Pedig ők is magyarok voltak. Volt közöttük még szomszéd is, de ezek, hogy bőrüket mentsék, mind azt vallották, hogy ők bizony szlovákok, és nagy buzgalommal megtanúlták szlovákul imádkozni a „miatyánkot“, mert a megyevárosból ide küldött kitelepítési biztos csak annak hitte el, hogy szlovák, aki legalább ezt tudta elimádkozni. Az volt benne a legfurább, hogy Zoltán nagyapja azon kevesek közé tartozott, akik ebben a városkában tényleg tudtak szlovákul.

Nagymama  sírva válogatta az 50 kilónyi semmit, amit másnap vihetnek magukkal, mikor kopogtak az ajtón. Ritka vendég, a városka szlovák tanítója,Tuhrinsky tanító úr lépet be a konyhába. Ő még a háború előtt telepedet ide, mikor az állam ide rendelte őt, hogy annak a három- négy gyereknek, akit szlovák iskolába irattak, legyen tanítója. Szerencsére ő még régi vágású kántortanító volt, soha nem viselkedett elenségesen a lakosokkal. Eddig azt hitték, talán fél a többséggel szemben ellenségesen viselkedni, de most igazán megmutatta, hogy ember a javából. Mikor talán tizenöt éve ide került, egy szót sem tudott magyarul, de most már minden szót értett. „Jo napot kivan!“ Köszönt-igaz, hogy nem helyesen, de magyarul. „Laci bacsival akar beszel.“

„Mit szeretne, tanító úr?“ kérdezte Zoltán nagyapja kicsit ingerülten, és betessékelte a vendéget a hátsó szobába.  Sokáig beszélgettek. Mikor kijöttek, Laci bácsi felvette a kislajbit, kalapot tett a fejére, és meghagyta az asszonyoknak, várjanak a pakolással.

Sokáig távol volt,de mikor vissza jött, egy okmányt szorongatott, hogy nem lesznek kitelepítve, mert a szlovák tanító kezességet vállalt értük. Kiderült, hogy mindenkiért, akit a városkából ki akartak telepíteni, kezességet vállalt volna, de csak tíz családot menthetett meg. A többi harmincöt családnak menniük kellett. Olyanokat telepítettek ki, akiknek nagyobb gazdaságuk, vagyonuk volt. Így sok jellemtelen ember ingyen vagyonhoz jutott, a többi üresen maradt házakba, telkekbe meg szlovákokat talepítettek. A városkában még évetizedek után is úgy hívták őket: „A telepesek.“

Egy emberséges szlovák tanítónak köszönhetően Laci bácsi családja nem lett kitelepítve,de nem sokáig élhettek békében. Egy jó év múlva elkezdődött az erőszakos „kolektivizáció“. Természetesen a Laci bácsi családja már akkor is szálka volt az árulók szemében, mikor nem lettek kitelepítve. Most ide jöttek először kiseperni a padlást, elvinni minden élelmiszert. Egyszer Laci bácsit még három hétre a tanácsháza pincéjébe is csukták (az volt akkor a börtön) két más gazdával együtt, mert nem akartak belépni a szövetkezetbe. A végén  Laci bácsi is, mint mindenki ,beadta a derekát, és nem is járt rosszul. Mivel a városka legjobb borásza volt, öt nevezték ki a szőlész-borász csoport (akkor úgy nevezték, brigád) vezetőjének. De azért egész életében sajnálta a szépen termő földeket, állatokat, munkaeszközöket, amit be kellett adni a közösbe.

Mikor Zoltán megszületett, már a városkában jól menő mezögazdasági szövetkezet működött. Apukája , mivel Gépészeti technikumot végzett, a kovács üzemben gyártmánytervező volt, az anyukája meg könyvelő a szövetkezetben. Ment tehát minden a maga útján, mint a folyó a medrében, de az árulóknak, meg az egyre több szlováknak is, akik idő közben a városba települtek, a Zoltánék családja mindég szálka volt a szemékbe. Az árulók féltek, hogy ha változik a helyzet, számon kérik tőluk, minek alapján telepítettek ki ártatlan embereket. A betelepült szlovákok meg elvárták volna, hogy a nem olyan régen még magyar város egy varázsütésre szlovák legyen. Az volt a jelszavuk:“Na Slovesku po slovensky“ (szlovákiában szlovákul), és Zoltán apukája erre soha nem volt hajlandó. Azt hangsúlyozta az ide települteknek:“Ti jöttetek ide, tanuljatok meg tehát magyarul.“Ezért bizony egy – kettőre leváltották a munkahelyéről, és csak a szövetkezetben tudott elhelyezkedni mint állatgondozó. Később a feleségét, Zoltán anyukáját is eltávolították a könyvelői munkájából, fejőnő lett. Ezzel betelt a pohár. A szülők úgy határoztak, hogy elmenekülnek ebből a pokolból, diszidálnak. Zoltánkának fogalma sem volt, mit is jelent ez a szó. A nyár végén, mikor a nagy munkák befelyeződtek, a szövetkezet üzemi kirándulást szervezett Jugoszláviába, és talán nem figyeltek oda, kik a jelentkezők, Zoltánék is utazhattak . Zoltánkának ez egy szép kalandos utazás volt. Ő nem tudatosította, milyen veszéllyel járt, mikor Belgrádban nem városnézésre mentek a többiekkel, hanem az osztrák nagykövetséget keresték fel, és politikai menedékjogot kértek.  A Bécs melleti gyüjtőtáborra Zoltán nem nagyon emlékszi, és utána kikerültek az Egyesült  Államokba .

Negyvenöt év után most jön előszor meglátogatni azt a kis várost, ahová álmai mindég visszavitték. Találkozik e majd a régi barátaival, lesznek e még olyanok, aki emlékeznek rá... Ez mind, mind eszébe jutott, ahogy közeledtek a kisvároshoz.

Folyt. Köv.