– Sepertem én eleget. Megöregedtem. Helyemet átadom a fiataloknak. Ideje már egy kicsit megpihenni. Különben is megkoptam, elvástak a cirokjaim.
 Nézzék csak! Kicsinyke csutak maradt az egykor oly csodás ékességemből. Ezzel már nem lehet seperni. Még a legvacakabb szemét sem ijed meg tőlem. Nevetve ugranak el, amikor közeledek feléjük. Talán még a nyelem ér valamit. Jó lesz a virágoskertben karónak egy rózsa vagy valami más virág mellett. De az sem baj, ha csak pihengetek valahol hátul az udvarban található fészerben.
 Egytől nagyon félek. Nem szeretném, ha tűzre vetnének. Ez oly iszonyatos lehet. Láttam, amikor öreganyámat elégették. Akkor napokig sírtam. Mi az, hogy sírtam, bömböltem. El akartam futni, itt hagyni ezt a kegyetlen házat, elmenni máshová, ahol tiszteletben tartják az öreg seprűk jogait.
 Micsoda dolog, ha megöregedtünk a sok munkában, akkor hálából elégetnek bennünket. Nem szomorú ez?  Nem ezt érdemeljük. Talán több megbecsülést és kaphatnánk a sokévi szolgálat után.
 Javaslom, gazdáink hozzanak létre egy öreg seprűk otthonát, ahol szerény lehetőségek között éldegélhetnénk, amíg végképp az enyészetté válunk. Nem kérünk túl sokat. Csak egy kis hajlékot, ahol meghúzhatnánk magunkat vénségünkre. Ez olyan nagy kérés? Egy kis nyugalom és ne bántsanak minket. Nem kívánjuk, hogy aranytálcán szolgáljanak fel nekünk.
 Milyen jó is lehet egy csendes, félhomályos fészerben éldegélni, és hallgatni a kintről beszüremlő zajokat. Jaj, Istenem erről már annyit ábrándoztam! Úgy irigylem azokat a seprűket, akiknek ez a sors jutott. Ki tudja velem mi lesz? Minap is olyan furcsán nézegetett a gazdám. Mintha szemei azt mondták volna: „Na, te vénség, nem sokára megszabadulok tőled. Új seprűt hozok a házba.” Ezért, amikor elmegy valahová, mindig riadtan nézem, vajon vett-e újat. Megkönnyebbülök, ha látom üres kézzel tér haza. Ilyenkor nyerek egy – két napot és reménykedem, hogy elkerülöm a tűzhalált.
 Tudom jól egy nap, bármennyire is nem szeretném, eljön az a pillanat, amikor nyugdíjaznak. Csak ugye az nem mindegy, hogyan. Lehet szépen is. Megköszönve a sok fáradságos munkát és jutalmul kapni a fészerben egy örökös helyet. Még az sem gond, hogy télen sem visznek be a jó, meleg házba.
 Mi seprűk bírjuk a hideget. Fiatal koromban hányszor sepertem a fagyos, jeges, havas utakat. meg sem tudom számolni. Ahogy most így visszagondolok azokra az évekre, még élveztem is. Milyen jó volt szaladgálni a friss, fehér hóban és kiabálni az utcán lévő többi seprűnek: „Helló, amigó! Ugye milyen nagy hó esett az éjjel? Jó itt kint szaladgálni a járdán és élvezni a tél örömeit.”
Tudom jól, azok az évek azért igen megviselték a cirokjaimat. A fagy és a kemény jeges hó gyakran letört egy – egy darabot belőlük. De akkor ki törődött ezzel. Örültünk a télnek és, hogy a gazda velünk végezteti el ezt a munkát. Igaz, amikor igen nagy volt a hó, akkor már előkerült a lapát is. Az csinálta az utat és én meg tisztára sepertem, ahol az emberek jártak. Sokszor versenyeztünk az idővel. Már – már úgy nézett ki elvégeztünk a munkával, de amint visszanéztünk láttuk közben olyan nagy hó esett, hogy mindent kezdhettük elölről. Így ment hosszú évek át.
 Milyen csodás egy élet volt. Amíg csak élek soha nem fogom elfelejteni. Bárcsak visszajöhetnének azok a boldog évek! Tudom, elmúltak és vége. Ami elmúlt, az soha többé nem jön vissza. Bármennyire is szeretnénk. Pedig, milyen szépek voltak. De oly hamar elrepültek, és most itt áll öregen, megfáradtan.
 Mit hoz a jövő? Nem tudom. Csak remélhetek. Nem rajtam fog múlni, mi fog történni. Ha lehetne egy kérésem, éjjel – nappal azon a félhomályos fészeren gondolkodom. Nincs nekem más vágyam, mint ott lehessek a többi ósdi limlommal. Istenem, ha megvalósulhatna! Én lennék a világ legboldogabb seprűje. Fiatalság bolondság – mondják az okosok. Amikor fiatal voltam, én is ilyen lehettem. Ifjú koromban egy ideig bent a házban éltem. Ott volt ám csaj jó világ. Fényes, pazarul berendezett szobákat, helyiségeket seperték velem. Sok érdekes dolgot láttam, és hallottam odabent. Egyszer bent felejtettek az ebédlőben, a sarokban az üveges szekrény mellett. Kezdetben jó hangulatban ebédeltek. Sokat nevettek, vihogtak és mindenféléről beszélgettek. A nagypapa mesélni kezdte a háborús élményeit.
– Jaj, apuka, ezt már annyiszor hallottuk! – tiltakozott a meny és merített a levesestálból a férjének.
– De ezt még nem hallottátok. Tudjátok, ez akkor történt, amikor a ruszkik ránk rontottak negyvenhárom januárjában és már túl voltunk az áttörésen. Akkor még azt hittük, talán sikerül kicsúsznunk az Iván markából…
– Egyen inkább, édesapám! – szólt rá a fia. – Hallottuk már. Ott es esett hadifogságba. Ugye?
Az öreg elszomorodott, hogy senkit sem érdekli a története. Igazán csak most értette meg, mit érezhetett az öregember. Többé nem is szólalt meg az asztalnál. Némán kanalazgatta a levest majd unottan turkálta a második fogást. A süteményből már nem is evett. A meny hiába rakott eléje hármat is. Máskor mindig ő volt az első, aki fogatlanul is először fogyasztotta el.
– Hová megy, apuka? – kérdezte a menye, amikor az öreg némán felállt az asztal mellől és kissé tántorogva elindult a szobája felé.
– Elálmosodtam. Kicsit ledőlők – válaszolta rosszkedvűen.
Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Máskor is előfordult, hogy lefeküdt egy kicsit szunyókálni. Mindezt jól láttam az üveges szekrény mellől. Akkor egy kicsit csodálkoztam is, hogyan lehet valaki álmos ebéd után. Általában, mi seprűk, amint az emberek felálltak az asztaltól befejezve az ebédet, nekiláttunk összeseperni a lehullatott morzsákat és egyéb ételmaradványokat. Hamar elvégeztem. Akkor még villámgyorsan tudtam seperni. Nem fájt semmim. Bezzeg most. Itt fáj, ott fáj. Sajog mindenem. Reggelente alig bírok megmozdulni és végezni a dolgom. No, de nem erről akarok beszélni. Hagyjuk a siránkozást! – Az öreg bement a szobába és leheveredett a díványra. Máskor elég volt neki fél órácska, vagy talán még annyi sem. De most valahogy nem akart kijönni. Eleinte a háziak meg is feledkeztek róla és csak akkor kezdték el keresni, amikor már szürkülni kezdett. Egyszer csak a meny elsikította magát és felemelt kézzel rohant ki a verandára.
– Meghalt! – kiáltotta egészen elsápadtan.
– Ki halt meg? – kérdezte csodálkozva a férj. Még csak, véletlenül sem mert apjára gondolni. Mindenki más meghalhatott volna csak ő nem. Hiszen olyan jól tartotta magát. Semmi jel nem utalt arra, hogy valami baj lehet.
Hiába hívtak azonnal orvost. Az is csak a halál szomorú tényét tudta bejelenteni hivatalosan is. Szegény embert álmában érte a halál. Csak legalább hagyták volna neki elmesélni azt a háborús élményt. Most úgy kellett a másvilágra távoznia, hogy magával vitte és talán már Szent Péternek meséli.
Ezen én is sokat elgondolkodtam, milyen kegyetlenek vagyunk. Nem figyelünk a másikra. Beszélünk, beszélünk, de csak légbe kiáltott szavak. Senki nem emlékszik arra, mit mondott a másik egy perccel ezelőtt. Ha én egyszer abba a fészerbe bekerülök, ígérem, mindenkit meghallgatok elejétől a végéig. Türelmes leszek a másikkal szemben és soha nem fogom sürgetni. Legyünk kicsit jobbak! Nem nagy kérés ez. Minek ez a nagy hajtás, éjjel - nappal munka. Néha pihenni is kell. Megállni egy pillanatra és felnézni az égre megcsodálva a csillagokat. A nagy rohanásban, ha ezt elmulasszuk, akkor az már soha nem jön vissza, és bánkódhatunk rajta életünk végéig. Óh, Istenem, csak lehessek ott egyszer abban a félhomályos fészerben! Nem vágyok fényes palotára, mennyei kiszolgálásra. Jó lesz nekem egy picinyke sarok is a többi megunt tárggyal. nem lehet, hogy ne teljesüljön ez a kérésem. Ha ez beteljesül, akkor én leszek a világ legboldogabb seprűje.