Hol volt, hol nem volt, a szépséges Felvidék aranyat rejtő hegyei közt állt a selmeci vár, sűrű erdővel körüléve.

Ebben a várban lakott egy gonosz uraság. Éjjel – nappal a környék jobbágyságát sanyargatta. Senkinek sem volt tőle nyugta. Ha valaki mégis fellázadt ellene, annak a fejét vetette. Féltek is tőle az emberek. Legszívesebben elbújtak volna előle örökre, hogy ne kelljen találkozniuk vele. De nem tehették, mert zsandárai házról házra járva megkeresték az elbújtakat, és akkor aztán lett haddelhadd.

Az erdőben élt egy favágó feleségével és kicsinyke fiával Palkóval.

Egyszer, amint a kisfiú játszott az erdei tisztáson talált egy aranytallért. Nem lehetett tudni, ki veszítette el. Még az is előfordulhatott, hogy egy ügyetlen kis manó járt arra, és az ő pendelyéből pottyant ki a fűre. Ezt az aranytallért találta meg Palkó, és boldogan, futva vitte haza szüleinek. Haza is vitte volna, ha éppen akkor ne lovagol arra a selmeci vár gonosz ura embereivel. Vadásztak az erdőben, és találkoztak a fiúcskává.

– Mit szorongatsz a markodban, te gyerek? – kérdezte a lovon ülő uraság.

– Egy aranytallért – válaszolta megszeppenve Palkó.

– Honnan van neked az a aranytallér?

– Találtam az erdei tisztáson, a fűben.

– Ugye tudod, ami itt az erdőben van az mind engem illet? Így hát, add csak szépen át nekem azt az aranytallért.

A fiúcska nem akart megválni a kincsétől, és ezért még jobban szorította a markában.

– Nem adom oda, mert édesapám, édesanyám szegény emberek és kell nekik. Kendnek úgyis sok van a várában. Meglesz az én aranytalléromon nélkül is – mondta dacosan és menni akart tovább.

Az uraság katonái elállták az útját, és erővel elvették tőle a szépen csillogó érmét.

– Köszönd meg a mai vadászszerencsémnek, hogy futni hagylak. Jó napunk volt, sok vadat ejtettünk. Ezét jókedvemben nem büntetlek meg. Fuss anyádhoz szopni! De jól jegyezd meg, ha még egyszer nekem ellenszegülsz az egész családodat tömlöcbe csutakom.

Palkó szomorúan elindult haza, és otthon bánatosan elmesélte édesanyjának, mi történt vele.

Anyja ijedten csapta össze a kezét és nem győzött hálálkodni a Jóistennek, hogy végül a selmeci vár ura megkegyelmezett fiacskájának.

– Édes kicsi fiam, Palkó, adj hálát a Jóistennek, amiért nem kerültél tömlöcbe és az uraság nem vetette a fejed! – mondta a nő. – Többé eszedbe se jusson ellenkezni vele. Szó nélkül teljesítsd a parancsát! Ha nem így teszel rosszul járhatsz, és még a mi fejünkre is bajt hozol.

– Édesanyám, ez így nincsen rendjén – válaszolta a fiúcska keseredett szájjal. – Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom az igazságot. Elmegyek világgá, ha kell magához a Jóistenhez is, hogy kiderüljön, az a aranytallér engem illet.

Sírt, könyörgött az anyja, hogy csak ezt ne tegye. Mi lesz velük öregségükre, ha Palkó fiúk is elhagyja őket?

Hiába volt minden kérlelés, a fiúcska nem engedett, amit a fejébe vett. Édesanyja kénytelen volt feltarisznyázni egyetlen magzatát és útnak engedni. Apjától még el sem tudott búcsúzni, mert az meg valahol az erdőben vágta a fát az uraságnak.

Palkó nyakába vette a világot. Három éjjel, és három nap ment megállás nélkül, mire egy nagy városba érkezett. Olyan nagy volt ez a város, hogy bizony napokig kellett volna baktatnia, ha meg akarná kerülni. De Palkónak ez nem volt a szándékába, inkább bement, hogy szállást keressen magának. Mivel nem volt egy árva rézgarasa sem, ezért mindenhonnét elkergették. Végül egy öregasszony megszánta, és befogadta.

– Nálam ellehetsz – tárta ki előtte házacskájának az ajtaját – de cserébe három napig szolgálnod kell.

Megörült ennek Palkó és vidáman kérdezte az öregasszonyt:

– Néne, mi lesz a dolgom? Legyen az bármi, szívesen teljesítem.

– Van nekem három libuskám. Rájuk kellene vigyáznod.

– Csak ennyi? – csillant fel Palkó szeme. – Édesanyámnak is vannak libái, és mindig én vigyáztam rájuk.

De akkor még nem sejtette, hogy ezek nem közönséges libák, lesz velük bőséges gond.

Lefeküdt a búbos kemence padkájára, és mindjárt el is aludt, annyira fáradt volt.

Igazából még ki sem tudott nyújtózkodni, az öregasszony megrázta a vállát és mondta:

– Palkó, ébresztő! Hajnalodik, a három libát hajtsd ki a mezőre legelni!

A legényke nagy nehezen feltápászkodott. A szállásadója tett a tarisznyájába egy darab száraz kenyeret és vöröshagymát, majd útnak eresztette.

– A városon kívül van egy nagy rét, ott legeltesd a libákat. Vigyázz, a szomszédos rétre nehogy elkóricáljanak, mert az uraság katonái tömlöcbe zárnak!

Az újdonsült libapásztor megköszönte az öregasszony tanácsát és elindult a három szárnyas jószággal a városon kívüli rétre.

Reggelre oda is értek, de arra már Palkó úgy elfáradt a hosszú gyaloglástól, hogy azonnal lerogyott egy magas fa árnyékába, és elaludt.

Jó magasan járt a Nap, amikor felébredt. Nem látta maga körül a libákat. Mindjárt felugrott és az állatok keresésére indult. Hamarosan meg is lelte őket, amint az uraság rétjén csipkedték a selymes füvet.

Rohant, ahogy csak tudott, de elkésett. A katonák már körbeállták a három gágogó állatot.

– Á, te vagy ezeknek a libáknak a gazdája – csípte nyakon a kapitány Palkót. – Most viszünk az uraság elé, aki majd dönt a sorsod felől.

Hiába kérte a katonákat, hogy legközelebb jobban vigyáz az állataira, többé nem fognak más rétjére menni. A katonák nem engedték el. Felrakták a velük lévő szekérre a libákkal együtt.

Amint mentek az uraság vára felé az egyik liba megszólalt:

– Tudjuk, ki vagy Te, legény.

Ez nagyon meglepte Palkót. Még sohasem találkozott beszélő állattal.

– Mit akarsz? – kérdezte tőle meglepetten.

– Segíteni szeretnék neked. Ha megfogadod tanácsunkat, akkor nem csak az aranytallérodat szerzed vissza, hanem nagyon gazdag ember leszel. Te leszel a vár új ura.

Amikor ezt a legényke meghallotta elnevette magát.

– Ezt meg, hogyan képzelitek?

– Tarisznyádban van egy darab kenyér és vöröshagyma.

– Így igaz – válaszolta. – Mit kezdjek azzal a száraz kenyérrel és fej vöröshagymával?

– Az uraság tömlöcbe zárat és napokig étlen-szomjan fog ott tartani egészen addig míg te saját magad fogsz könyörögni, hogy vár vegye fejed és szűnjön meg szenvedésed. Meglásd a száraz kenyér és a vöröshagyma megmenti az életed.

– De mit fogok inni?

– Ez miatt ne fájjon a fejed! Minden éjjel az ég csillagai annyi vizet csurgatnak be a tömlöcbe, hogy nem halsz szomjan.

– Mit ér nekem az élet, ha életem végéig tömlöcben kell kuksolnom? – kérdezte hitetlenkedve Palkó a libáktól.

– Nem leszel te mindig ott. Egy idő után az uraság csodálkozni fog, hogy még mindig bírod. Érdeklődni fog, hogy mivel tudod életbe tartani magad? Mondd neki, akkor elárulod a titkodat, ha visszaadja az elvett aranytallérodat! Nem szívesen, de teljesíti a kérésedet, és amikor újból a markodban lesz tulajdonod, olyan fog történni, amire még gondolni sem mersz.

Közben megérkeztek a várba. Az uraság kint pöffeszkedett az udvaron.

– Megint téged fújt elém a szél? – mordult Palkóra mérgesen. – Mi bűnt követtél el?

A katonák elmesélték uruknak, hogy a legényke libái a tiltott réten legeltek.

– Tömlöcbe vele! – adta ki a parancsot az uraság.

Minden úgy történt, ahogyan a libák mondták neki. Alig nézett körül és máris a legsötétebb tömlöcben találta magát. Csak ott döbbent rá, innen egy könnyen nem tud szabadulni. Eljött az este a vacsora ideje, de a porkoláb nem hozott semmi harapnivalót. Csupán gúnyosan bekiáltott:

– Jó étvágyat, legényke!

Eleinte húzta – halasztotta, hogy a száraz kenyérhez és az egyetlen fej vöröshagymához nyúljon. Ha már az első este megeszi a darabka kenyeret, akkor, mi marad holnapra, meg holnaputánra.

Éjféltájt a tömlöc kicsi rácsos ablakánál egy csillag jelent meg és beadott egy tömlő friss vizet. Palkó jóízűen kortyolt belőle, de gondolva a következő napra, a tömlőt elrejtette a tömlöc egyik sötét sarkába.

Ez ment három napon keresztül. A negyedik nap már annyira éhes volt, hogy tán még a rozsdás szeget is megette volna. Ennélfogva kénytelen volt kivenni a tarisznyából a száraz kenyeret és a vöröshagymát. Óvatosan nekilátott az evésnek. Ahogy evett a kenyér és a hagyma úgy lett egyre több. Amire megvacsorázott a tarisznyában több volt a kenyér és a vöröshagyma, mint amikor enni kezdett.

Most már nem kellett félnie, hogy éhen hal. A csillagok minden éjjel éltető nedűd csepegtettek szájába.

Sok – sok nap elteltével az uraság kíváncsi volt, vajon megtört-e a legényke.

– No, Palkó, akarsz-e még a tömlöcben sínylődni vagy a bakót választod, aki majd megszabadít minden szenvedéstől.

– Fenséges uram, nagyon jól érzem magam idelent. Még nem kívánkozok Szent Péterrel parolázni – válaszolta vidáman.

Az uraság nem értette, hogy ez meg, hogy lehetséges. Máskor már ilyenkor a rabok könyörögtek neki, hogy szabadítsa meg őket a szenvedéstől. Jobb lesz nekik, ha a bakó elválassza fejüket a testüktől.

Még néhányszor megnézte Palkót és érdeklődött hogyléte felől, de az mindig azt felelte, hogy nagyon jól érzi magát a tömlöcben. Ennél jobban még édesanyja szoknyája mellet sem lenne jobb sora. Az uraság még csak ne is gondoljon arra, hogy valamikor is kikívánkozik innen.

Ki tudja, hogy már hányadszorra az uraság olyan kíváncsi lett, hogy majd kilyukadt az oldala. Lement a tömlöcbe és kérte a fogvatartottját árulja, mindez, hogy lehetséges.

Eleinte a legényke kérette magát, és úgy tett, ahogyan azt a libák javasolták. Végül beleegyezett, ha visszakapja az elvett aranytallérját, akkor elárulja a titkát.

– Nem bánom visszaadom, de ne hidd, hogy itt a tömlöcben sok hasznát veheted! – mondta gúnyosan a vár ura.

A pendelyéből nagy kínkeservesen előhúzott egy aranytallért, és Palkó markába csapta.

– Nesze itt van, de most aztán beszélj! Szeretném hallani az igazságot!

Még mielőtt Palkó megszólalhatott volna egy ördög termett az uraság elé egy nagy zsákkal. A patás jószág se szó, se beszéd elkapta az uraságot és a zsákjába tuszkolta. Olyan gyorsan tette, hogy a gonosz embernek még csak ideje sem maradt tiltakozni. Mielőtt az ördög eltűnt volna így szólt a legénykéhez:

– Most pedig az aranytallérral menj a szomszédos hegyhez, és ott dobd fel a hegy tetejére. Amikor az megcsendül a legfelső sziklán a hegy oldalában egy soha ki nem merülő aranybánya ajtaja fog kinyílni. A többit rád bízom.

Amint ezt az ördög elmondta el is tűnt, csak kénszagú füst maradt utána.

A legényke elgondolkodott a hallottakon. Gondolta abból nem lesz semmi baj, ha kipróbálja. Elment a szomszédos hegyhez, aranytallérját felhajította a tetejébe, és amikor meghallotta annak a csengését a legfelső sziklán, talán el sem hiszitek a hegy oldalán kinyílt a soha ki nem merülő aranybánya ajtaja.

Hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Amikor kicsit magához tért, elkurjantotta magát:

– Emberek, gyertek ide, kinyílt a soha ki nem merülő aranybánya ajtaja! Vége a szegénységnek. Ezentúl gazdagok leszünk, mint a király.

A környék szegényei boldogan rohantak Palkóhoz és nem győztek hálálkodni neki, amiért gazdaggá tette őket. Mivel a vár gonosz urát elvitte az ördög és egy vár mégsem lehet uraság nélkül, mindenki egyhangúan kinevezte Palkó fiút ennek szép vár urának, aki talán még ma is ott él, ha meg nem halt.

Ha egyszer arra jártok, kiáltsátok el magatokat jó hangosan: „Palkó mutasd meg nekem is a soha ki nem merülő aranybánya ajtaját”!

Biztosan tudom, ha jó gyerekek voltatok, akkor meg is fogja mutatni.

Itt a vége, fuss el véle!

(kép forrása:internet)