Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Süveges János

Adalberto
Adalberto képe

     Volt egyszer egy legény, akit Jánosnak hívtak. Ez a legény arról volt híres, hogy állandóan fején egy nagy süveget hordott. Állítólag ebben a fejfedőben volt a tudománya. Senki kedvéért sem volt hajlandó megválni a süvegtől. Hiába kérték, hogy legalább egy pillanatra vegye le a fejéről. János ilyenkor úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. A kalpagját még éjjel is a fején tartotta, sőt le is kötözte, nehogy valaki ellopja, amíg alszik.
   Mégis egy nap szörnyűséges dolog történt. Éjjel valaki elcsente a süveget. Reggel felébredve riadtan kapott a fejéhez. A szobában mindent felforgatott, de nem találta. Nem tudta elképzelni, hová lett? Ki csente el, amikor a szobája ajtaja belülről volt bezárva? Nem is mert előjönni, pedig anyja szólongatta többször is kicsi magzatát.
– Gyere, fiacskám! – mondta. – Elkészült a finom reggeli.
– Nem megyek, édesanyám. Még egy kicsit lustálkodott – füllentette János.
Így ment ez kétszer háromszor. Anyja nem értette, mi történhetett fiacskájával.
– Sütöttem neked pampuskát. – csábította fiát a kedvenc eledelével, azt remélve, hogy erre majd János előjön.
Hiába terjengett a házban a pampuska ínycsiklandó illata a fiú nem dugta elő orrát, mint máskor. Bizony ő a süvegje nélkül nem jön elő. Akárhogy is nézzük a dolgokat, azért ítéletnapig nem maradhat a szobában. Ezt János is jól tudta. Ezenkívül estefelé már a gyomra is nagyon korgott. Édesanyja egészen kétségbeesett. Sokáig fent, ébren virrasztott, azt remélve talán vacsorára kinyílik a szoba ajtaja és megtudja, mi lelte Jánost. Bármennyire is szerette volna ezt megtudni, egyszer csak mély álom jött a szemére és elaludt. János erre várt. Amikor hallotta édesanyja hangos horkolását a konyhában, kiosont, vállára akasztotta tarisznyáját. A kamrában telerakta elemózsiával, és nyakába vette a nagyvilágot. Elhatározta addig nem tér haza, amíg meg nem leli az elveszett süvegjét, amelyben minden tudománya lakozott.
   Sötét volt, még a sápadt Hold sem világított fent a magas égen, hogy utat mutasson neki. Így senki nem vette észre, ahogy elhagyta a falut. Ment hegyen völgyön keresztül három éjjel és három nap megállás nélkül, amikor egy nagy folyóhoz érkezett. Olyan széles volt, hogy nem látta a túlpartot. Jött – ment a folyó partján és azon morfondírozott, hogyan tudna átkelni rajta. Úszni nem tudott, meg különben is igen sebes volt a víz sodrása. Ha belemerészkedne, az örvények azonnal a mélybe rántanák. Nem tudta, mit tegyen? Reménytelenül nézte a hatalmas vizet. Amint ott téblábolt a folyó partján, váratlanul egy aprócska hal dugta ki a fejét, és így szólt Jánoshoz.
– Ugye, te vagy az a  János, aki süvegében tartja minden tudományát? Azt is tudom, hogy elveszett a süveged és elindultál megkeresni fejfedőd.
– Ezt meg honnan tudod? – csodálkozott el a legény.
– A madarak csicseregték tegnap, amikor megpihentek itt a folyó partján. Ha akarod, segítek megkeresni.
– Hogyan tudnál segíteni nekem?
– Gyere le velem a vizek birodalmába és meglátod! – mondta a hal.
– Nem vagyok hal. Egy percnél sem bírnám tovább levegő nélkül – szomorodott el János. – Emberek nem tudnak víz alatt élni.
– Ez miatt, ne fájjon a fejed! Ülj fel a hátamra és egy pillanat alatt elviszlek a vizek birodalmába.
   János sokáig töprengett, mitévő legyen? Ment is volna, meg nem is. Nem tudta, mi fog várni rá a víz alatt. Végül mégis úgy döntött, lesz, ami lesz, elmegy a kicsi hallal a vizek birodalmába. Süvege nélkül úgysem ér semmit az élete. Abban volt minden tudománya. Ha nem leli meg, akkor tán jobb, ha fel sem jön a vízből, és ott leli halálát.
– Menjünk, kicsi hal, veled megyek. Hátha igaz mondtál, és meglelem a süvegemet.
Felült a hal hátára és egy szempillanat alatt már a víz alatt is voltak.
     Valóban nem is volt olyan rossz világ a vizek birodalmában. A kicsi hal elvezette Jánost egy csodálatos várhoz, ahol lakott a halak és minden víziállatok királya a fenséges, aranyollós rák.
   A csodálatos vár falai gyémánttal és igazgyönggyel volt kirakva. Bent minden szoba aranytól és ezüsttől ragyogott. Annyi szoba és helyiség volt a várban, hogyha János száz évig élt volna, akkor sem tudta volna azokat bejárni. Szerencsére a kicsi hal ismerte az utat a trónterembe, ahol már a király várta őket.
– Jer közelebb, fiam! – intett a király János felé. – Hallottam, süveged keresed. Tudom, ki lopta el és hol található.
János szíve nagyot dobbant ezeket hallva.
– Fenséges rákkirály, esedezve kérem, legyen, szíves árulja el, hol találom meg süvegemet!
– Elárulhatom, de nem leszel boldog, ha megtudod – mondta a király. – A süvegedet a félelmetes emberevő csuka lopatta el és barlangjában őrzi a süveget. Nincsen olyan élőlény, aki el tudná tőle venni. Fiam, neked sem fog sikerülni, ezért mondj le róla, hogy valaha is viszontlátod. Majd szólok öcsémnek, aki a közeli tó hercege és egyben kalapkészítő is. Majd megkérem, hogy csináljon neked egy másik süveget.
   A rákkirály szavai nem nyugtatták meg Jánost. Még az sem hozta lázba, amikor a halak és minden víziállatok királya megígérte, hogy az új süveg aranyszövetből lesz készítve és a végére majd biggyesztenek egy hatalmas briliánst díszül.
– Bocsásson meg, fenséges királyom, nekem csak az a süveg kell, amiben volt minden tudományom. Ha nem veszi zokon, el szeretnék menni ahhoz az emberevő csukához és visszaszerezni, ami az enyém.
Hiába próbálkozott a rákkirály nem tudta lebeszélni János a tervéről. Amikor látta, hogy minden igyekezete sikertelen, sajnálkozva mondta:
– Nem bánom, tegyél egy próbát. Ha netán sikerrel járnál, akkor mi is megszabadulnánk ettől a félelmetes emberevő csukától. Úgyis leánykámra fáj a foga. Már többször megüzente, hogy elrabolja tőlem és feleségül veszi. Járj szerencsével! – búcsúzott el a rákkirály Jánostól. De még mielőtt elváltak volna egymástól adott neki egy ezüstpikkelyből készített kardot. A fiú megköszönte és a derekára kötötte, és amint a kard ott fityegett az oldalán egy dalia lett belőle.
   Az emberölő csuka barlangja a közeli nagy zátonyok között volt. Egykönnyen nem lehetett megközelíteni. János útját éles és meredek sziklák állták el. Fáradságosan átvergődött rajtuk és megérkezett a barlanghoz. Szó, ami szó, az emberölő csuka nagyon félelmetes és ijesztő volt. Amikor száját kitátotta fél világ bele fért volna. Nincs olyan ember a széles földkerekségen, aki le tudta volna győzni, ha birokra kel vele. János is jól látta ezt. Nem volt gyönge legény, de a fenevad egy – kettőre kettéharapta volna, ha közelébe megy. Valami mást kellett kitalálni, hogy legyőzze az állatot. Talán valami furfanggal felülkerekedhetne rajta. Igen ám, csak Jánosnak a süvegjében volt minden tudománya.
   Leült egy szirtre és gondolkodni kezdett. Hosszan törte a kobakját. Tudta jól, ha meglenne a süveg, akkor már rég kitalált volna valamit. Ennek ellenére, mégis cselekednie kell, mert különben kudarcot vall.
   Kardjára nézett, de egy idő után megállapította túl kicsi fegyver egy emberölő csukával szemben. Egyszer csak váratlanul, ki tudja miképpen, mintha egy lámpa gyúlt volna fel agyában, az jutott eszébe, hogy a tarisznyájában van némi elemózsia és egy butykos pálinka. Elővette az ennivalót és a pálinkát és szép, komótosan falatozni kezdett és rá – ráhúzott a pálinkás butykosra.
   Köztudott a csukák nagyon kíváncsi állatok. Egy idő után kidugta a fejét a barlangból és megkérdezte:
– Mi van abban az butykosban, te legény?
– Megmondom, ha visszaadod süvegemet – felelte János nyugalommal.
– Megmondod, te magadtól is – csattant fel az emberölő csuka. – Erőnek erejével fogom elvenni tőled.
– De akkor kifolyik a tartalma és soha nem fogod megtudni, mi volt benne.
   Ezen a csuka is elgondolkodott. Lehet, hogy igazat beszél a legény. Jobban jár, ha visszaadja a süveget és miután a legény felfedi a titkát, végez vele. Így a süveg és a butykos is övé lesz.
   Előhozta a süveget a barlangból és János fejére illesztette, minek a legény nagyon örült. Most már vele volt minden tudománya, és újból egész embernek érezte magát.
– Teljesítettem kérésedet – mondta az emberölő csuka. – Áruld el, mi van abban a butykosban?
– Pálinka – vetette oda közömbösen János.
– Az meg mi? – csodálkozott el az emberölő csuka.
– Itt van kóstold meg! – nyújtotta feléje a pálinkás butykost. – Nagyon jó itóka, mi emberek szívesen iszogatunk belőle örömünkben, bánatunkban.
   Az emberölő csuka még sohasem ivott pálinkát, azt sem tudta, hogy mi az. Egy húzásra kiitta a butykos tartalmát, amitől úgy berúgott, mint egy albán szamár. Forgott vele a víz alatti világ. Minden sziklának, hajóroncsnak nekiúszott, és kongott tőle a feje, mint a nagyharang. Jobbnak látta gyorsan visszamenni a barlangjába és lefeküdni, ha nem akarja magát összetörni.
   Csak erre várt János. Sok – sok követ hordott a barlang bejáratához és eltorlaszolta azt, úgyhogy az emberölő cápa soha többé ne tudjon kijönni onnan. Élete végéig ott kellett raboskodnia.
János pedig süvegével együtt visszament a rákkirály várába, ahol mindenki nagyon csodálkozott, hogy miképpen sikerült neki megmenekülni a halál torkából. A legény igazából akkor értette meg, hogy valójában nem is a süvegben lakozik a tudománya, hanem a kobakjában. Hiszen nélküle is sikerült valami jó cselt kifundálni, hogy túljárjon az emberölő csuka eszén. De ezt nem árulta el senkinek.
   A rákkirállyal volt leánykája is, aki olyan szép volt, mint egy költemény. Jánosnak mindjárt megtetszett a lány és feleségül kérte apjától. Az nem ellenezte a lánykérést, sőt nagyon örült neki, hiszen leendő veje megmentette őket a cápától, azonkívül, hogy János derekára kötötte az ezüstpikkelyből készített kardot egy igazi dalia lett belőle, mint ahogy már előbb mondtam.
   Csak azt nem tudták eldönteni, hogy hol fognak élni az esküvő után. Ugyanis a rákok vízben szeretnek élni. Jánosnak meg hiányzott a családja.
Végül a rákkirály segített ebben is.
– Menj fel, fiam a te világodba! – mondta. – Ha úgy látod, nem tudsz itt velünk élni, akkor maradj ott, de ha mégis úgy döntesz, hogy hiányzunk neked, szívesen látunk a vizek birodalmában.
Felment a legény oldalán a fényes karddal. Olyan volt, mint egy királyfi. Otthon a falujában anyján kívül senki sem ismerte meg. Mindenki idegenkedett tőle. Még az sem segített, hogy fején volt a süvege. A falusiak azt hitték és talán úgy is látták, hogy az egy korona. Hiába bizonygatta nekik, hogy visszajött és ő a János, aki fején mindig süveg van. Nem hittek neki. Még a legjobb barátja is azt mondta:
-   Nem te vagy a János, a mi Jánosunk elbujdosott, amikor elveszett a süvege, amelyben a tudománya volt. Fenséges uram, nem szép dolog tréfát űzni belőle.
Ez nagyon elszomorította a legényt. Nem tehetett mást, kézen fogta édesanyját és elvitte a vizek birodalmába. Ott feleségül vette a rákkirály leánykáját, s olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a környék összes vize napokig csak erről a lagziról fecsegett, amint sietett a tengerbe.
Talán így volt, talán nem. Aki nem hiszi, járjon utána!
Itt a vége, fuss el véle!  

Rovatok: 
Mese