1944. dec. 27.

 

Drága kis Gyermekeim!

 

Rettenetes lelkiállapotban írom e sorokat, amelyek lehet, hogy búcsúsorok, mert nem hiszem, hogy túléljük ezeket a borzalmakat. Szenteste 3-kor kezdődött. Rettenetes ágyúzás, azóta a fronton vagyunk. Minden itt a kis csendes Zugligetben játszódik le. A templom mellett, a Virányos és Jánoshegy és Svábhegy között.

Fejünk felett állandóan süvöltenek a gránátok és a becsapódások egész közel. Ezt még csak el lehetne viselni, de a többi az borzalom. Szentestén zokogva térdeltünk a karácsonyfa körül a legnagyobb csatazajban, sajnos egyetlen reményünk Zoltán, ki oroszul tud, nem ért már ide. Matyi is 5-kor – mit sem tudva az egészről, ment Pesten, nem is sejtették, sőt még Budán sem, hogy a Zugligetet elfoglalták az oroszok. Jó magunk sem tudtunk semmi biztosat. Első ünnep reggelen mindenki későn kelt, és Vezér Vili felhívott telefonon. Matyi kezében a kagyló és beszél vele.

Egyszerre megjelenik a verandán két orosz, Sárika hálóingben, nekifogja a revolvert, majd Matyi kezéből kitépi a telefont, rátaposott, s aztán elkezdett lődözni a padlóba és plafonba. Követelte a fegyvereket, mindet összetörte, akkor zsebre vágta Matyi óráját. A másik Jóskától is követelt egy karórát, s mivel nem találták, mutogatta, hogy fejbe lövi. Majd emez Matyitól ugyanúgy. Szegény fiú mezítláb ment az óvóhelyre, s felhozta a Nagypapa gyönyörű óráját, s izgalmában láncostul odaadta. Aztán én kezdtem könyörögni neki: ne bántson minket. Cirógattam a karját. Végre megenyhült, akkor még Sárikát szájon csókolta. Erre a fiatal nők elszaladtak a pincébe. Én maradtam, meg a férfiak, engem és Apukát is megcsókolta. Végre elment. Azóta óránként jönnek, s ha valami megtetszik, viszik. Matyi ezüst tárcáját is.

Most már lent lakunk a pincében, meg nálunk, de valaki mindig fent is van, hogy fel ne fedezzék az óvóhelyet. Ma jött aztán a java, ez már a negyedik nap. Ketten jöttek s kerestek magyar katonát, mert állítólag a lábába lőtt egy. Erre Matyit, Jóskát átvitték Gulyásékhoz, illetve Plangárékhoz, s két katona őrizte. Azt hittem, agyonlövik őket. Kettő bejött hozzánk. Én könyörögtem nekik: ne bántsd a fiamat. Nem sokat hederítettek rám. Bár az egyik azt mondta, magyart nem bántanak. Ekkor egyik kiment Apukával s mindent összeturkált, fegyvert keresett. Hiába mondtuk, hogy itt van minden összetörve, s elvitte a társuk a többit. Az ágyakat is összeturkálták. Majd egy kiment Apukával, s a másik azt mondta, én maradjak. Azt akarta, üljek melléje az ágyra, aztán kezdett erőszakoskodni. Én felugrottam, ő azt mondta, agyonlő. Jó, mondtam, lőj agyon. Aztán mégis engedett kimenni az udvarra, s rohantam le az üvegházba.

Egyszerre hallom, hogy egyik kiabál. Azt hittem, nekem, s megálltam, gondoltam, agyonlő. De a társának kiáltott. Szentül hittem, hogy megtalálta az asszonyokat. Csak futottam az üvegházba. Rettenetesen fáztam és a félelemtől reszkettem. Azt hittem, Matyit és Jóskát agyonlőtte, s most kínozzák Sárikát, Ilukát. Ott lehettem talán fél órát. Akkor jött Apuka. Már mindenütt kerestek, nem tutdták, mi történt velem.

Hát - amit én átéltem ma, nem fogom soha elfelejteni. Bár azt hiszem, már nem sokáig élünk, mert bosszút állnak, ha a magyar katonák rájuk lőnek. Nem bánom, csak már egy golyó kegyesen eltalálna, mert ha ez még sokáig tart, meg fogunk őrülni.

Most hát búcsúzom Drágáim, elküldeni nincs reményem, ha csak csoda nem történik. Ez esetben egymásnak küldjétek tovább. Ha pedig úgy rendelkezik a jó Isten, hogy befejeztük életünket, talán valaki megtalálja ezt a levelet, s kérem, olvassa el, és juttassa el valamennyiőtöknek. A baloldali ezüst fenyő tövében keressétek, s a pince jobb oldalán.

Isten áldjon édes Gyermekeim. Köszönöm, hogy úgy szerettetek mindnyájan, s felejtsétek el ezeket a szörnyűségeket, és éljetek boldogan, soha meg nem szűnő szeretetben.

 

Anyátok