Még kicsinyke legényke voltam, amikor nagypapám mesélte ezt a történetet. Egyik délután mindketten nagyon ráértünk, mert odakint a fagyos szél gyerkőcök egymással versenyezve hordták egyik utcából a másikba a frissen hullott porhavat. Ilyenkor nagypapám is szívesen üldögélt egy izgalmas könyv fölött a pipafüst illatú szobában. Esze ágában sem volt kimenni az udvarra, ha csak nem volt muszáj.
     Télen hamar sötétedik. Főleg, ha az égen ólomszürke felhők takarják el a Napot. Nagypapámnak nem volt kedve lámpát gyújtani, inkább lassan becsukta a könyvét és hozzám fordult:
– Akarod-e, hogy meséljek a rózsává változott kertészről?
     Természetes, hogy akartam, hiszen nagypapám, olyan csodálatosan tudott mesélni, párja nem akadt a környéken. Mindjárt én is az asztalhoz ültem, és a délutáni félhomályban áhítattal hallgattam szavait.
     „Hol volt, hol nem volt – kezdte, ábrándozva, kitekintve az ablakon a hóesésbe – egyszer nagyon régen volt egy király, és ennek a királynak, volt egy csodálatosan szép leánykája. Sajnos a kislány édesanyja évekkel ezelőtt meghalt egy súlyos betegségben. Sokáig gyászolták, de akármennyit is sírtak, szomorkodtak nem lehetett a holtat feltámasztani. A várban lassan mindenki beletörődött a megmásíthatatlanba, csak a királykisasszony nem. Apja úgy gondolta, ha megnősül, és új asszonyt hoz a házhoz, akkor talán leánykája is megvigasztalódik. Kikérte a lánya véleményét is, aki nem is ellenezte, de nem is igen örült apja elhatározásának.
– Tegye édesapám, ha jónak látja! Remélem, jó asszonyt talál, és megtalálja a boldogságot.
A király elindult, hogy asszonyt találjon magának. A királykisasszony egyedül maradt a várba, és ő látta el apja feladatát. Még kislány korában kitanulta ezt a mesterséget, mert gyakran ücsörgött a trón mellett a zsámolyon. Jöttek is az emberek, hogy igazságot kérjenek a királykisasszonytól mindenféle aprócseprő dologban. Volt, akinek a tyúkját vitte el a róka, és megorrolt a vadászra, amiért nem durrantott puskájával a ravaszdik közé. Akadt olyan atyafi, akinek az nem tetszett, hogy a szomszédja fáján fütyül a rigó. Arra kérte a királykisasszonyt, hogy a rigó az ő fáján fütyüljön.
   Apja nevében olyan ügyesen osztogatta a tanácsokat, hogy egy – kettőre híre futott a környéken, és napról napra, egyre többen járultak a királykisasszony színe elé.
   Egyik nap egy fiatal kertész érkezett a várba, és arra kérte a királykisasszonyt, hogy döntse el, kinek a rózsája illatosabb, az övé vagy a mesteréé. Bizony ez nem is volt mindennapi feladat, mert mindkettőjük rózsája úgy illatozott, hogy még a hetedig határban is lehetett érezni. Még ilyen sohasem történt meg vele, kénytelen volt, azt mondani nekik, hogy jöjjenek vissza holnap, arra majd kitalál valamit. Egész éjjel törte a fejét, hogy kigondolja a megoldást. De valahogyan semmi okos nem jutott az eszébe. Amint álmatlanul forgolódott az ágyában, hajnaltájt furcsa neszekre lett figyelmes. Lent a kertben valaki kotorászott. Még csak elképzelni sem tudta, hogy ki vagy mi lehet. Az őrök sem jelentették, hogy tolvaj jár a kertben. Felkelt, és kinézni az ablakon, ami éppen a virágoskertre nyílott. Nem akart hinni a szemének. Lent a kertben a fiatal kertész szorgoskodott. Már az első napsugárral felkelt, és titkon belopózott a várba. Elhatározta, hogy rózsákat ültet a királykisasszony ablaka alá. Ennek a zaja hallatszott fel a szobába.
– Mit művelsz, te kertész? – kérdezte álmosan a királykisasszony
– Fenséges királykisasszony, szerettem volna meglepni, és ezért néhány bokor rózsát ültettem az ablaka alá – válaszolta a kertész.
-Tudod-e, hogy ez így nem igazságos mestereddel szemben? Tán azt gondolod, hogy befolyásolhatsz ezekkel a rózsabokrokkal?
– Jaj, drága királykisasszony, mire gondol? Ezek nem azok a rózsák. Különben is már beletörődtem, hogy mesterem rózsája illatosabb. Mégis csak tőle lestem el a kertészkedés tudományát. Illetlenség lenne tőlem, ha pereskednék vele. Tegnap este már bocsánatot is kértem tőle, és megbocsátott, amiért kétségbe vontam, hogy rózsám illatosabb, mint az övé. Javaslatára határoztam el magam, hogy meglepem a királykisasszonyt ezekkel a rózsabokrokkal. Állítása szerint, ezek csodarózsák. Valójában én sem tudom, mit ért ezalatt. De szót fogadtam neki, és a kapott bokrokat elültettem ide az ablaka alá, hogy éjjel – nappal tudjon gyönyörködni bennük. Majd reggel meglátjuk, mi fog belőle kisülni.
   A királykisasszony örült, hogy megoldódott a gondja, nem kell törnie a fejét, hogy mit mondjon a két kertésznek. Gyorsan visszabújt az ágyba, és majdnem délig aludt. Amikor felébredt különös illatot érzett a szobában. Hamar kitalálta, hogy ez nem lehet más, mint a kertbeli rózsák. Magára kapta a köntösét, és lesietett a kertbe. A rózsák olyan szépek voltak, hogy a királykisasszony majdnem elájult a gyönyörűségtől.
   De hová lett a kertész? Sehol nem látta, és senki sem tudott róla. Tán csak nem nyelte el a föld? Mindenhol kereste. Az egész várat felforgatta érte. Hiába nézett be mindenhová, de a kertész nem került elő. Még a kertész mesteréhez is elment, hogy megtudakolja, hol lehet? A mesterúr sejtelmesen mosolygott, de ő sem tudta, hová tűnhetett.
   A királykisasszonynak nagyon hiányzott a kertész, pedig még alig ismerte. Minden nap lesétált a rózsákhoz ábrándozva nézegette őket. Némelyiket még meg is szagolta, és ilyenkor heves szívdobogást érzett. Egyre jobban epekedett a fiatal kertész után. Ahogyan teltek múltak a napok mind többet gondolt rá. Végül még a feladatát is elhanyagolta. Egész nap lent a kertben sétálgatott, és állandóan a rózsákat ültető fiú járt az eszében.
   Hetek múltával édesapja is hazaért az új asszonnyal, és mindjárt kitűzték az esküvő napját. Mindenkit meghívtak erre a nagy napra. Fél ország jelen volt, de talán még az is, akit meg sem hívtak. A király annyira boldog volt, hogy ez nem érdekelte. Leánykája is a felvette a legszebb ruháját, hogy gyönyörű legyen az esküvőn. Mielőtt elindultak volna a templomba, leszaladt a kertbe, hogy szakasszon néhány szálat a rózsabokrokról. Amint az egyik rózsa felé nyúlt, az fájdalmasan felszisszent, és mintha valaki azt mondta volna fájdalmas hangon: „Jaj, csak engem ne szakíts le!”
   A királykisasszony körülnézett, de a közelben nem látott senkit. Ezért még egyszer próbálkozott. Most is hallotta ugyanazt a szomorú hangot: „Jaj, csak engem ne szakíts le!”
Erre nagyon megijedt, és el akart szaladni. A rózsabokor újból megszólalt:
– Drága királykisasszony ne szaladj el! Én vagyok a kertész, aki rózsabokrokat ültetett az ablakod alá. Valami varázslat által rózsává változtam. Kérlek, szabadíts ki a rózsák közül!
– Hogyan tudnálak kiszabadítani? Mit tegyek, hogy szabad lény? – kérdezte a királykisasszony.
– Szabadulásomnak csak egy módja van, ha háromszor tiszta szeretettel megcsókolod azt a rózsát, amelyet le akartál szakítani.
   Különös volt a kérés, de a királylány gondolkodás nélkül teljesítette, mert valami furcsa érzés kerítette hatalmába, amit eddig még sohasem érzett. Szíve megint hevesen dobogott, és arcát forróság öntötte el. Körülnézett, hogy látja-e valaki, és mézédes szájacskájával háromszor megcsókolta a rózsát. Akkor olyan dolog történt, hogy tán még a fákon leskelődő madarak is meglepődtek, pedig ők már sok mindent láttak. A rózsa szirmai lassan szétnyíltak és belőle előlépett a fiatal kertészfiú szépen felöltözve, mintha csak ő is hivatalos lenne a lagziba. A királykisasszony úgy elcsodálkozott, hogy szájacskája tátva maradt, és alig bírt megszólalni:
– Mindig éreztem, hogy ezek itt nem mindennapi rózsák. Illatuk és szépségük elbűvölt, megigézett. Állandóan csak rájuk gondoltam. Most is olyan izgatott vagyok, hogy csak remeg tőle az egész testem. Nem tudom, mi lehet ez?
– Ó kedvesem – szólalt meg a kertész – ez nem más, mint a szerelem. Én is ezt érzem, ha rád pillantok. Amikor e gyönyörű rózsában laktam szünet nélkül csak az ablakodat lestem, és alig vártam, hogy lejöjj a kertbe. Igen megijedtem, amikor le akartál szakítani, mert akkor meghaltam volna. Hála Isten, hogy hallgattál szavamra!
   A két fiatal boldogan átölelte egymást, és a királykisasszony egészen megfeledkezett édesapja esküvőjéről. A hopmester jött, hogy figyelmeztesse, hogy indulniuk kell a templomba.
– Ki ez a fiatalember fenséges úrnőm? – kérdezte csodálkozva – Édesapja már türelmetlenül várja, mert már indulna az esketésre.
– Mondd meg édesapámnak, hogy ma a pap két párt fog összeadni! Én is férjhez megyek ehhez a derék kertészlegényhez.
– Kisasszonyka, hogyan képzeli ezt? Mit szól hozzá édesapja? – kérdezte levegő után kapkodva a hopmester – Ki hallott ilyet, hogy a fenséges királyunk leánykája egy kertészlegényhez megy férjhez.
– Most ezzel ne törődj! Tudom, mit cselekszem. Amíg apám új asszony után koslatott, addig is mindig tudtam, mi a dolgom. Így most is, okosan tudok dönteni, hogy ki legyen a hites férjuram.
   Ez meggyőzte a hopmestert, és igaz kicsit félve jelentette a királynak az eseményeket. A királyt nem lepte meg a hír, mert amikor távol volt, lánya ügyes és okos döntéseiről mindig hallott a csivitelő madaraktól. Büszke volt lányára, amiért megállta a helyét a királyi dolgok terén is, és ezért csak ennyit mondott a csodálkozó hopmesternek:
– Már éppen itt az ideje, hogy valaki bekösse a fejét. Én már úgyis öreg vagyok az ország irányításához, nem bánom, ha kislányom a kedves férjeurával leveszik a vállamról ezt a terhet. Lódulj fiam, és intézkedj, hogy csodaszép kettős esküvőben legyen részünk.
   A hopmester csak csóválta a fejét értetlenül, de nem mert nemet mondani a királyának, ezért olyan fényes lakodalmat hozott össze, hogy ötszáz évig erről beszéltek a környékbeliek.”
Nagypapám egy nagyot szippantott a pipájából, és mondta:
– Na kicsi unokám ideje körülnézni odakint, mert még betemet bennünket a hó.