Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Részlet a "Verselés Iskolája" címen futó, készülő regényemből...

kavipeti85
kavipeti85 képe

 Mondhatnám, hogy kezdetben… Csak a csend volt. Ám tulajdonképpen nem is volt még az sem, mert ha bárki emberfia- vagy lánya ott lett volna, ahol ez a csend is, egészen addig nem lett volna tudomása és fogalma a csend létezéséről, amíg valamiféle hang meg nem szólalt volna a sötétségben, ezáltal értelmet és létezést adva a csendnek. Mert a csend és a hang mindig is egy olyan kettősség volt, ami nem létezhetett a másik nélkül, akárcsak az üres, végtelennek tűnő tér, és a benne lévő tárgyak, vagy más dolgok. Mert a térnek magának is csak a benne megjelenő minimum két látható dolog adott értelmet, és addig, amíg ezek meg nem jelentek, a csendhez hasonlóan nem volt ott a végtelennek tűnő tér sem.
 Így ment ez… De mivel idő még itt nem létezett, nem lehetett azt sem mondani, hogy évmilliókig ment ez így, vagy akár csak egy röpke pillanatig… Így hát az időt a tér negyedik dimenziójaként megkellett teremteni.
 Az időt egyetlen szó teremtette meg végül, amelyet a fent leírt csend- és üres tér állapot egyik pontján suttogta bele a semmibe egy hang. A szó önálló életre kelt, majd különféle, az idő múlásával sokasodó események láncolatát indította be:
 Először is, értelmet adott a csendnek azzal, hogy elhangzott, másodszor pedig csillogó fényességével megvilágította a környező teret. Előretört benne, iszonyatos sebességgel haladt nemcsak előre, hanem kanyarogva keresztül-kasul a végtelennek tűnő üres térben össze-vissza. Így ment ez nagyon hosszú ideig. Talán évmilliárdokig is.
 Majd elhangzott a második szó, és párjául szegődött az elsőnek. Ezentúl együtt járták és cikázták át a végtelennek tűnő üres teret, melynek létezése immáron értelmet nyert azzal, hogy két dolog létezett benne. Most már lehetett mérni akár távolságot is, mert a két csillogó hang között volt távolság, valamikor hatalmas, és valamikor nagyon kicsi.
 Újabb évmilliók teltek el így. A csendnek és a hangnak volt már létezése, és értelme, ahogyan a végtelennek tűnő üres térnek is. Ugyanis a térnek, amely minden létező dolognak az alapfeltétele volt, megvolt a négy létfontosságú tényezője már. Megvolt mind a négy dimenziója: magasság, szélesség, hosszúság, idő.
 Aztán megtörtént először, hogy a két száguldó hang egymásnak ütközött, és egy időpillanat töredékére egyesültek, majd amikor szétváltak, már nem kettő volt belőlük, hanem négy. Majd a négyből több is összeütközött, és így egyre csak szaporodtak a hang-fénycsíkok.
 Ekkor újabb szavak születtek meg annak a szájából, aki az első kettőt is kimondta. Ezen szavak nem voltak emberi elme számára felfoghatóak. Nem tartoztak semmilyen nyelvbe. Nem lehetett őket ember számára kimondani, de még akár gondolni, vagy leírni sem.
 Ezen szavak először szeletekre bontották a végtelennek tűnő, immáron csillogva száguldó hangok megszámlálhatatlan sokasága által beborított teret. Ezen térszeletek elkülönültek egymástól, megalkották az úgynevezett Hagymát, és külön térdimenziókat alkottak a hagyma gerezdjeiként, a bennük száguldó hangok fénye pedig fokozatosan anyaggá lettek. Ez az anyag először meghatározhatatlan volt, mind külsőre, mint összetételre, majd, ahogy teltek az újabb százezer évek, úgy változott meg mindezen tulajdonságuk.
 Nem mindegyik térszeletben történt meg ez, de a legtöbben a fényanyag összetömörült, majd darabokra szakadt. A darabokból többek között megszülettek az első csillagok is…
 A Hagyma térszeleteit összekötő középpontban, ahol a térnek szándékosan nem létezett az idő­nek nevezett negyedik dimenziója, elhangzott egy tucat újabb szó, ugyanannak a szájából, aki eddig az összes többi szót is kimondta. A szavak fénycsíkokként szaladtak végig a középpontban, és létrehoztak egy kis szobát.
 A szoba közepén Erató állt, és immáron nem csak olykor-olykor mondott ki egy szót, ahogy eddig tette, hanem folyamatosan verselésben járt a szája. Ezen, az emberi elme számára felfoghatatlan nyelven verselt. Mivel idő itt, a középpontban nem volt, nem lehetett megállapítani a verselésének hosszát. A Hagyma térszeleteiben viszont a verselése szavai megalkottak dolgokat…
 Még az elején mindegyikben létrejött az élet, ez a misztikus csoda, és benépesített különféle világokat, melyek annyira sokszínűek voltak, hogy azt akár hétmilliárd emberi elme sem találhatta volna ki, ha valamilyen újszerű módon összekötötték volna őket, hogy alkossanak.
 Erató olykor meg-megállt a verselésben, és alaposan körbenézett a térszeletekben, hogy ellenőrizze és átnézze eddig művét, és a legtöbb esetben megállapította magában, hogy Ez jó!

 Két térszelet volt csupán, ahol még az alkotási folyamatot hanyagolta.
 Aztán elterelte a térszeletektől a verselése szavait, és a hagymaközéppont szobájára koncentrálta a szavait, aminek hatására a szoba közepén létrejött egy különös szerkezet. Olyan volt, mint ha egy zongorát ügyesen kereszteztek volna egy orgonával. A hangszer előtt két szék volt.
 Az egyikre leült Erató, majd abbahagyta a verselést, hogy a emberi elmén túli szavak ne zavarják meg az érkező személyt. Mindkét kezét a hangszer billentyűi fölé emelte, és verselés helyett belekezdett egy teremtő dallamba, amely a verseléséhez hasonlóan teremtésbe fogott a hagyma térszeleteiben.
 Luciő állt meg Erató mögött. Mindenre emlékezett, még a legutolsó emlékére is a féreglyukon túlról.
 Azt is tudta, hogy ki játszik a különös hangszeren. Erató volt az, a Múzsa, akit egy faluban elevenen halálra égettek, miután megrontotta őt az ősi Gonosz. De most mégis itt volt, ahogyan ő: Luciő is. És azt is tudta, hogy mit kell tennie.
 Luciő leült az Erató melletti székbe, a billentyűk fölé emelte mindkét kezét, majd Erató teremtő dallamaiba beszállva ő is játszani kezdett. Pontosan tudta, hogy melyik az a két világ, ahová teremtenie kell, mert csak ő tudta, mi is volt azokon a helyeken valójában…

Rovatok: 
Irodalom