Egy másik Ili néni...

      Mindössze hét éves voltam, amikor felépült a házunk és végre beköltözhettünk.  Ili néni az utca másik oldalán, éppen lány-szobám ablakával szemben lakott, egy szoba-konyhás kis házban.
    Magas, nagy darab nő volt, nagy hangú, de  elképzelhetetlenül jószívű. Minden áldott nap azzal kezdődött, hogy kezébe vette a boros üveget, és szépen sorba járta a szomszédokat. Soha, sehova nem állított be ajándék nélkül… Hol egy kis gyümölcsöt, hogy egy frissen levágott tyúkot-csirkét vitt – mikor mihez volt kedve. Néha már azt gondoltuk, csakis azért tart állatokat, termeszt növényeket, hogy azt szétosztogassa. Senki nem kérte tőle a segítséget, és viszonzásul sem fogadott el senkitől, semmit – azon az egy-két pohárka italon kívül.
    Ili néni napi látogatásai alkalmával eltöltött mindenhol egy-egy órácskát attól függően, hogy a házigazdának milyen elfoglaltságai voltak. Néha kérés nélkül is besegített az otthoni munkákba. Csak úgy, önszorgalomból. Ha beteg volt a környéken valamelyik háziasszony, akkor megjelent, és mint akit oda vezényeltek, nekilátott a mosásnak, takarításnak, udvarseprésnek, mintha csak a saját házában szorgoskodna. Meg sem hallotta (vagy nem érdekelte) a háziasszony szabadkozását, hogy nem kérte erre. Ellentmondást nem tűrt. Mosolyogva, de erélyesen ágyba parancsolta a beteg háziasszonyt, mint egy gyereket.
     Nem akart ő csöppet sem zavarkodni. Ha úgy érezte, most nem alkalmas a jelenléte, továbbállt. Beszélgetés közben megiszogatta az általa vitt, saját termelésű borocskáját. Így visszagondolva furcsa, hogy a szomszéd férfiak közül egy sem volt iszákos, részeges. Egy kicsi pohárral koccintottak, és az elég is volt. Ili  néni azonban jócskán megitta a magáét, mégsem haragudott rá senki
     Anyukám sokat betegeskedett, vézna, törékeny fiatalasszony volt, gyakran került kórházba. Ha apukám dolgozott – jobb híján – mi gyerekek egyedül voltunk otthon. Ili néni minden nap megjelent csak azért, hogy „ránk nézzen”, és a keze mindig tele volt gyümölccsel, édességgel, főtt étellel. Soha ránk nem szólt, még ha rosszak voltunk, akkor sem. Hihetetlen türelme volt. Akkoriban még nem volt központi,-meg gázfűtés. Cserépkályhába fűtöttünk, amibe fát, szenet égettek az emberek. Ili néni jött, fát vágott, begyújtott, nehogy megfázzunk.
  Aztán kortyolgatás közben mesélt. Hol vidám, hogy szomorú történeteket, de ezek közül egy sem volt unalmas „mese”. Az életből merített, valós történeteit úgy adta elő, hogy felnőtt, és gyermek, egyaránt érdeklődéssel hallgatta. Semmit nem mesélt el kétszer, de kifogyhatatlan volt a  történettára.
   Nagyon jó tanuló volt gyermekkorában, ezért a szülei minden apró fillérjüket feláldozva, éhezve-koplalva taníttatták őt. Abban az időben az Angol kisasszonyoknál csak az előkelő, gazdag emberek gyerekei tanulhattak. Ili néni szülei egyszerű paraszt emberek voltak, mégis előteremtették egy szem lányuk taníttatásához a pénzt. Így nem csak érettségizett, de a tanító képzőt is szín jelessel elvégezte. Igazi pedagógus alkat volt, rajongott a gyerekekért, önszorgalomból képezte tovább magát, és nem volt olyan téma, amelyben magas színvonalon ne lett volna képzett.
   Férjhez ment, megszületett a kisfia…boldog volt. A tanítás mellett ellátta a jószágokat, rendben tartotta a kertet…Nem éheztek.
     Aztán jöttek az oroszok… Loptak, raboltak, fosztogattak…
Ahogy a környező házakba, ugyanúgy betértek Ili néniékhez is, ahol éppen vacsorázott a család: Ili néni apja, bátyja és férje. Előbb csak ételt, és italt követeltek, majd szemet vetettek a fiatalasszonyra is, akinek az utolsó pillanatban sikerült kisfiával kimenekülni a házból. A hat orosz katona dühében nekiesett a három férfinek. Előbb csak a puskatussal ütötték őket, majd amikor már az ütlegelésektől mozdulni sem tudtak, jött a golyó… Ili néni pedig egyedül maradt a gyermekkel. Közeli rokonok nem lévén, a szomszédok bújtatták.
     Aztán a háborúnak vége lett, Ili néni pedig a fájdalom, a magány, az egyedüllét, a szegénység elől menekülve, ismét férjhez ment egy vasutashoz. Együtt nevelték – amúgy magányosan – Ili néni egy szem gyermekét. Aztán jött 56’, és az akkor 14 éves fiúcska – talán virtusból, talán valaki rábeszélésére – anyja tudta nélkül nekiindult a határnak. Mindössze egy levélke maradt utána, amit elindulása előtt írt Édesanyjának. Ili néni soha többé nem hallott a gyermekéről…
    Teltek az évek,  ők csöndben élték nyugdíjas mindennapjaikat, amikor a férj – Józsi bácsi -  agyvérzést kapott. Teljesen lebénult, és már a mentőben mondták, egészen biztosan nem épül fel többé. Ili néni némán hallgatta végig az orvosok tájékoztatását. Nem ment be a kórházba, csak csöndesen magába roskadva zárta be aznap a mindig nyitva lévő ajtaját. Másnap találtak rá… felakasztotta magát. Józsi bácsi három nappal később a kórházban meghalt.
  Közeli hozzátartozók nem voltak egyik oldalról sem, így a távoli rokonok temettették el őket fogcsikorgatva a temetési költségek miatt, de annak fejében legalább megkapták a kis házacskát.
     Hónapokkal később meg is jelentek, hogy legalább a telekkel kezdjenek valamit. Elkezdték kidobálni a házban lévő holmikat.  Teltek a kukák sorban. Kiürült a szoba, konyha… már csak a speiz maradt a rengeteg teli befőttes üveggel.
A leghátsó sorban, néhány portól piszkos üvegben ott lapult hosszú évek megtakarított pénze… több millió forint…