Nagyapám a hittel egyidős volt:
tejjel szopta, s véle egynapon holt.
Apám veréstől készült folytatásra,
s hitetlenül tekint a nagyvilágba.

Belém az eszmét tortaként tömik –
cukrászlegények karddal feltörik,
s számba nyomják: „edd az édeset” –
és a gyomrom egyre émelyeg…

Valamikor – de nem most – elfeledett régen,
mikor még csak madár repült fenn az égen,
s lent alatta lovak tiportak a porban -
bőség volt papsajtban és illatos kaporban -,
érintetlen állott a végtelen puszta,
s azt a magyar lélek akkor még nem unta.

Kiskunok vidékén, Alföld közepében,
homokfelhő kószál forró nyári szélben,
még a délibáb is úgy bebábozódott,
égen hullámozni alig talál módot.
Fonnyadt tőgyű marhák homokrózsát esznek,
viperák a kíntól kétszer is vedlenek.

Kókadt levelei egyre ernyedeznek –
tengeri táblában álló zöld seregnek.
A rica tányérja hőgutába égett,
tökindák futkosnak némi árnyék végett.
Merre a szem ellát, bősz ballangók futnak –
egyik forró dombról a másikra jutnak.

Legeltetni küldték torzsra a kis árvát
két fejős tehénnel – a vidéket járják.
El-elbóbiskol szalmakalapjában,
de hiszen reggeltől egész estig nyár van!
Két jámbor barátja kolompját lóbálva
kukoricás szélét elérni próbálja.

Öt éves. Anyja még ősszel szenderült el -
tizenegy szülésben a teste merült el
gyermekágyi lázban, tanyás vajúdásban,
mint Jézus-hit régen áruló Júdásban,
a magyar örökség sötét Világosnál,
pesti srácok szíve sok senki ávósnál.

Most éppen a dombra kaptatnak föl hárman,
ami ott domborul a kies határban,
porlepte országút széle harap rája,
mint a tűző napfény gulyás kalapjára.
A túlsó oldala lankás, eresztékes,
bokája zsombékos, körül fűtől ékes.

Feljebb már integet az árpa kalásza –
beérik lassacskán a Nappal űzött násza.
Szélére hever le, s beletúr a gyermek:
ő a kis pásztora minden árpaszemnek –
szántotta a földjét – apja parancsára,
vonszolta az ekét két gírhes kancája.

Dombra föl, síkra le – nyúzták a föld bőrét –
hajnaltól estig egy ilyen nap öröklét.
Csípte bögöly, szúnyog, szemét könnye marta,
hamvas gyermekarcát szürke por takarta.
Ó, hogy fájt a lelke, de sajgott a szíve –
itt hagyta jó anyja, az egyetlen híve.

Hat lány a tanyában, bátyja iskolában –
családfenntartó lett szinte kiskorában.
Apja buzgó hívő, Szent Antal barátja,
munkakerülését több hold földje bánja.
Kisbirtokos múltját a kor elfeledte,
de a tartás maradt: soha nem temette.

Itt a domb, s a tetőn száz éves kőkereszt.
Hegyi kövek tartják – a szikla nem ereszt!
Messziről hirdeti: a hit minden fölött
álló Isten-vágyás – rózsa paréj között.
Krisztus kínzott teste rávetül a tájra –
megfájdul a lelke rögtön, aki látja.

„Nem Szegfű, nem Riska – oda föl nem megyünk!
Van itt elég gazdag, édes ízű gyepünk.
Nem tapodjuk össze a kalászos árpát,
nem csapunk a dombon szöcskeűző lármát!
Őt sem háborítjuk – kőszíve nyugalma
téres, lomha pusztán a béke uralma!”

Nem megy ő, ha nem kell – régen nem szíveli:
lelke áhítattal igazán nincs teli.
Inkább fenyegető az ódon feszület
számára. Igen langyos a hevület,
ha ránéz – valami rossz emlék, árny-ómen
szállja meg, s fojtogatja mindahány ámen.

Legutóbb, pár hete – szép május elsején,
munkás József napján volt apjuk oly serény,
hogy mind a nyolcuknak dombra kellett hágni,
Krisztus lába előtt gyermekbűnt megbánni
Úr angyala imát mormolva féltérden,
már vagy harmadjára csak azon a héten.

Keresztvetés után megalázó módon,
a száz éve málló, esőn ázó, ódon
szobor lábfejét meg kellett csókolni.
Ellene vergődni? – nem volt okos szólni:
bajusza alól a nagyhatalmú apjuk
szíjas szava csattan, s bánja a kobakjuk!

S mit ad Isten – másnap, a vén út porában
megszürkült, egytermes pusztaiskolában,
gyermek-orgonasíp középső sorában
vigyorgók –akiktől mindig is korábban
kelt – csúfolni kezdték a kőcsókok miatt:
mi szégyen volt akkor folyton hallgatni azt…

S aztán később lábra kelt egy mende-monda –
mintha apjuk lenne a puszta bolondja -,
valaki eszéből kipattant egy önérzet-bántó,
félárva kisfiú szívét mélyen szántó
vád, s a szelek szárnyán szétterült a pusztán:
pogány rítust követ bogaras apjuk tán!

Súgták vénasszonyok piaci napokon –
mindegy volt: idegen, vagy éppen, hogy rokon.
Tárgyalták ivóban vásáros férfiak:
„Biztos megrontották, biztos rossz vér miatt.
S az a sok árva mind – éhezteti őket:
csak a Szent Antalnak, csak a Krisztus-kőnek…”

Hajnali órában, mikor még a puszta
csikorgó homoki álmait alussza,
sonkát csúsztat inge alá a félbolond,
s mezítláb, kalapban oson: irány a domb!
Az út felől kaptat, ahol cserjés oldal
takarja alakját, s nem látszik a sódar.

Megáll a feszület előtt, térdre rogy le,
mintha ő is kővé válna, s tán sehogy se
lenne mozdítható többé – meredt szemmel
imákat mormol szinte szerelemmel.
Ámenek, keresztek özöneit gyártja,
s leteszi a sonkát a kis támsziklákra…

Valaki meglesi – s amint ereszkedik
le a dombról, máris merészkedik
áldozati húsért Krisztus elé jutni,
s aztán kárörömmel más irányba futni.
Szent Antal vigasza kísér egy áldozót,
mint forgás öröme az első bálozót.

„Megette a nagy szent az ajándék sonkát? -
kérdezte a padtárs – micsoda bolondság!”
Ráégett a bélyeg, rá a homlokára,
lelke grádicsának mindegyik fokára,
rá az életére, gyermek-álmaira –
fáj most minden kereszt, a hit, fáj az ima!

Elfogyott a puszta, felnőtt a legényke –
ritkán néz fel híven a végtelen égre.
Nem vet keresztet sem pléh-Krisztusok láttán,
s templomban is ritkán hűl az ing a hátán.
Hogyha délben harang szól ki a toronyból,
magyar szíve inkább Hunyadit dorombol…

           2016.06.18. Csorba Tibor