(nyelvőrző kísérlet)

Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.
Csendpaplan takaró borul rá a tájra –
körbezár a béke néma kalitkája.

A semmi közepén most minden a cserény.
Kívül hallgat a nyáj, bent neszez a serény
bojtár: éhe zaját emészti a szárnyék.
Zubogó bográcsra dől a fáradt árnyék:
sűrűtarhonyának hagymás gőze táncol,
mint pusztai kocsma közepén a vándor.

Forró volt a nappal, pörgesült a szikfű –
átkozódott folyvást, hisz hiába hithű:
a birkák száradó torzsára haraptak.
Oldaluk horpadoz, a tőgyek apadnak,
s ha egy tejesbárány megszédült a naptól:
karba vette, s vitte szerető haragból.

Szomján éhe nőtt – várta már az estét:
vad lelkét röptetni, s ellátni a testét.
Vizet pusztakútból merített még reggel,
tarhonyát, fej hagymát asszonnyal tét’ett el,
szárított ürühúst vászonzsákja őriz.
Tarhón, kenyéren él, és lám: néha főz is.

Jóleső nyugalom ereszkedett rája:
mardosó éhségét másnapig bezárta.
Kulacsa itatta – kissé állott vízzel,
de megfért az benne a tarhonyás ízzel.
Aztán, ahogy szokta: dohányfüstre váltott –
pipát szutykolt, s végre nagyokat szipákolt.

Élt még a zsarátnok lent a tűzgödörben –
homokkal fojtotta piros szemét körben.
Kívül az ég alatt gyapjas racka nyája
felszúrta a holdat száz csavart szarvára.
Loncsos komondora elhevert a porba -
farka rejtekébe fúródott az orra.

Nagyszőrű subáját faltól falig tette,
miközben magában egyre emlegette
asszonyát, s a gyermek tiszta tekintetét
látta a homályban - mormolt teringettét.
Lámpa füstös lángját két ujja megette,
s rádőlt a subára – gondját elfeledte...

Velőt rázó hangra ébredt: a komondor
sírt, szűkölt, vonyított, mintha a pokoltól
félne – tán a sátán simogatja éppen,
s ördögszalonnával traktálja az éjben?
Vagy szerelmi bánat érte és nagydobra
veri: felkiáltja egyenest a holdra?

De halld: a birkák is felriadtak szintúgy –
kolompjával a kos iramodva indult,
s már is messze dübög. Körmök hangja pattog –
túlvilági kórus kongat gyász-harangot.
Sírnak a bárányok – hova, merre futnak:
Isten színe elé esedezve jutnak?

Felugrik a juhász, ősi ösztön tépi –
magasan a kérdés, de ő is: föléri!
Kampós pásztorbotját vasmarkába kapja –
ott marad a szűre, ott marad kalapja.
Csak úgy bőgatyában, csak úgy csizma nélkül:
kirúgja a cserényt – éjszakába szédül.

Telihold az égen – mintha mindent látna:
Naptól lopott fénye a pusztát bejárja
széltében-hosszában, s akár égi fáklya –
rávetül csóvája egy gyanús irányra.
Megfut a komondor – feltolult a mersze,
porfelleg nyomában, már ott ugat messze.

Terül a nyáj körben – szélrózsa mintája –
bégetnek szerteszét a kínok kínjára.
Erre egy anyajuh bárányáért reszket,
amarra két jerke ijedten ténfereg.
Még a kos is feszül, veri a kolompot –
sose voltak ilyen szélütött bolondok…

Áll a juhász némán, riadalma foglya –
mindjárt széthull legott apró darabokra.
Szeme nyilát lövi kutyája nyomába,
sebesen röppen az homályból homályba.
S ott, ahol a pusztát megfogja az erdő,
valami félelmest a pillája meglő…

Szétfolyik a hajnal, mire a nyáj begyűl –
körös-körül virrad: ébred a táj, derül…
Cserény előtt fekszik – liheg a komondor,
szürkébb lett a szőre harmatos homoktól.
Nagyokat zihálva állát botra ejti
a nyájőrző – titkát dúlt homloka rejti.

Nyomok után eredt, s lelt is, ahogy várta,
amint a pirkadat rászólt a homályra:
itt futott a kutya – száz közt felismerné,
hóban is keresné, hóban meg is lelné.
S amott, amit látott – felugrott a szíve
a torkába, s minden vérét oda vitte:

két nyom egymás mellett – egyik, mint a másik,
de ami közbül van, ott olyan minta látszik,
amilyen tán nincs is: csak egy mélyebb gödör,
amit nagyobb teher körben széjjebb pödör.
Uramisten segíts! Ott két láb, s itt csak egy…
nézi, újra nézi, miközben visszamegy.

Háromlábú farkas – suttogja a szélbe –
ilyen állat nincs is, akkor se, ha élne!
S mégis van, de még hogy: rabolt is a nyájból –
elragadt egy bárányt megriadt anyjától.
Bizony egy hiányzik! S belerúg az ebbe,
mintha hű kutyája a farkas húga lenne.

Mondják, mondogatják a szélfútta pusztán
ténfergő pásztorok – ha halkan, ha kurtán –
évek előtt történt: a pusztabíró nyája
fogyva fogyott egyre – gyérült a hodálya.
Meglesték egy éjjel: ordas járt a húsra –
lőtték volna szíven, csalták volna gúzsba…

Végül a vasmarkú, szikraevő mester
tűzből csapdát rántott – vasak közt óbester.
Vérrel kenegették, májjal kecsegtették,
zöld ág alá dugták, rekettyésbe tették.
Megvárták, míg az éj nem lesz teliholdas –
legyen gyanútlan az éhes deli ordas.

Egy viharos éjen, mardosó gyomorral
osont préda lesre szimatoló orral.
Dörgött és villámlott – nem figyelt, s a csapda
egyik hátsó lábát mohón átharapta.
Kétségbeesetten vánszorogni kezdett,
de a hideg vasat húzni, vonni kellett.

Amint hánykolódott, vasfogak a húsát
egyre csak mardosták, ide-oda nyúzták.
Saját vérszagára felbömbölt az állat –
érezte: örökre áldozattá válhat.
Elérte türelme legvégső határát:
kínok kínja között lerágta a lábát!

                         *

Évre év telt, s néha misztikus éjeken
farkasüvöltés kelt pusztai széleken,
erdők avarjában. Olykor a pásztorok
szíve nagyot dobbant, s kiszáradt száz torok.
…mikor az élet csak hálni járt őbelé,
három lábon tévedt egy puskacső elé…

     2016.05.22.  Csorba Tibor