Ma megszólított egy Tanárnő a templomban. Azt mondta, nagy örömmel olvassa írásaimat. Most utoljára a Gólyákat. És... még a férjének is javasolta elolvasásra. Mindketten elérzékenyültek.
   Én ezektől a megszólításoktól sok erőt kapok, sőt ihletet is, a további sorok megírásához. Így jutottak eszembe az alábbi gondolatok. Még az én gyermekkoromban a pedagógus szó szinte ismeretlen volt. Legalábbis a szülőfalumban. Tanító nénik voltak alsó tagozatban, és tanár nénik- bácsik a felsőben.
  Erősen él emlékezetemben a Révay házaspár. Révay tanár bácsi rendkívül szigorú, a tananyag tudását megkövetelő, tekintélyt, tiszteletet parancsoló tanárom volt. Történelemre és földrajzra tanított. Olyan tudással rendelkezett, hogy sokszor csak ámultam. Szerette megmutatni azokat a városokat, helyeket, ahol történelem óráin jártunk, tanultunk. Például a királyok városát Fehérvárt. Ezt mindenkinek látnia kell, mert Géza fejedelem - első jegyzett uralkodónk - alapította még 972 évben, és első királyunk Szent István fejére itt került fel a korona! Megszervezte a kirándulást, hogy láthassuk István királyunk nyughelyét, a hadi utat!, és az egész várkertet. Ez a kirándulás ötven forintba került. A mama azt mondta, neki nincsen pénze, nem mehetek. Sírtam, dacoltam, hiába. A tanár bácsi nap-mint nap házunk előtt ment tanítani az iskolába. Elkerülhetetlen volt, hogy szüleimmel ne találkozzon. Kérte mamát, hogy engedjen el, hadd tanuljon, lásson az a gyerek. Gyorsan hozzátette, ő az egyik legjobb tanulóm. Ha esetleg gondolja Skrabák néni az iskola kifizeti a kirándulás árát. Ekkora megszégyenülés hallatán a mama sírva fakadt.

- Tudja a tanár úr, hogy most éppen hat gyermekem jár iskolába? Hatszor ötven forint a kirándulásra, az háromszáz forint. Apjuk havi fizetése, naggyából ezeregyszáz forint. Egy liter tejért három forintot kapok. Hány liter tejet kell kifejnem, hogy állni tudjam a fizetni valókat!
   Nos az eredmény mégiscsak az lett, a mama odaadta a pénzt, mert azt nem tudta volna elviselni, hogy segélyezettek, rászorultak közé rakjanak bennünket.
   Év végén akkoriban a kitűnő tanulók könyvjutalmat kaptak. Én is kaptam. De én egyszer nem könyvet, hanem egy igazi Atlaszt! Drága pénzért! Ez az atlasz ma is megvan. Révay Tanár bácsi ajánlásával. És... akár hiszitek, akár nem, még a középiskolában is ebből tanultam! Sőt Miska bátyámmal közösen tanultuk meg a földrészeket, országokat, és azok fővárosait, úgy, hogy ezt a tanulást játéknak vettük. Egészen pontosan tudom, hol kell keresni mondjuk Fokvárost, vagy Port Saidot.
            
   Felesége - Anna tanár néni - magyar irodalom és nyelvtanra tanított. Ő is szigorú volt. Hetedikes voltam, amikor elrendelte, hogy minden magyarórára kívülről meg kell tanulnunk egy verset. Nem ő jelölte ki melyik legyen, magunk választhattunk. Hát , ha úgy tetszik én ebből a szempontból stréber voltam. Tanultam a verseket akkor is, ha nem kellett. Az irodalom órák úgy kezdődtek, hogy akit felszólított, annak el kellett mondania azt a verset, amit megtanult. Ha valaki csak a Megy a juhász szamáron-t tanulta meg, dícséretet nem kapott! Bezzeg amikor én következtem, és elmondtam hibátlanul az egész... A gólyához ... írott Tompa Mihály verset, nemcsak megdícsért, hanem még egy jutalom ötöst is adott.
Mondhatom, hogy az akkor megtanult verseket, ha ma felkeltenek álmomból, ma is el tudom mondani!
“ Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy jó gólyamadár “
    Nagyon nagy szeretettel emlékezem - Precíz tanár úrra_ igazi nevén Nagy Imre, aki nyolcadikban osztályfőnököm volt. Az orosz nyelv kedvelését tőle tanultam. Máig emlékszem egy tanulságos mesére, amit oroszul! kívülről megtanultam. Bárin i jivo szluge, így fonetikusan, azaz: A földesúr és az ő szolgája...Barátságos, kedves, mindig a gyerekre figyelő tanár volt. Eljött hozzánk, hogy szüleimet meggyőzze a taníttatásomat illetően. Nem lett belőle semmi, de én örökre emlékszem arra, hogyan kérte, győzködte a mamát, hogy küldjenek tovább tanulni.
Szabad akaratomat, sarkallta később!
     És ki ne hagyjam Hajós Vili bácsit. Ő már talán nem is volt tanár bácsi, csak a Vili bácsi. Mi gyerekek a háta mögött, csak zenebödönnek hívtuk. Nem véletlenül, ő ének és zenetanár volt. Előttem van. Ment az utcán, mosolygott, és hangosan dúdolgatott, néha még vezényelt is.. Megkedveltette velem a kottát. Zenekart, énekkart alapított az iskolába. Mindjárt az elsők között bevett a zenekarba. A hangszert az iskola adta. Én furulyát kaptam. Otthon nagyban gyakorolgattam a használatát, mire a mamám egyszerre csak besokallt, és aperten közölte:
- Ezt a pikulát holnap visszaadod! Nem fogsz itt nekem pikulázni! Van itt elég hangzavar e nélkül is. Mit tehettem? Visszaadtam Vili bácsinak, ő könnyűszerrel átírt az énekkarba.
     Már felnőttként elmentem az iskolába, látogatóba. Vili bácsi nagyon nagy szeretettel fogadott. Üljek csak le, mint diákja. Éppen egy Schubert dalt tanított a gyermekeknek. Istenem! El tudjátok képzelni mit éreztem, amikor óra végin felszólított:
       Na Marika, elénekelnéd nekünk a mai órán tanult dalt? Most is dúdolom, ahogy írom e sorokat ...
Házunk előtt a kútnál, egy régi hársfa áll,
Alatta megpihenve , de sokszor álmodám,
Kérgébe hányszor véstem a kedvesem nevét,
S odahúzódtam mindig, ha bú, vagy öröm ért...
     Belepirultam az izgalomtól! talán még a hangom is elcsuklott!
 

És... kedves tanárnő, sose bánd, hogy nem lettél kiváló dolgozó! A fontos, hogy tanítványaid emlékezzenek rád, mondjuk akkor is, ha már... lassan  hetven évesek lesznek...

 Köszönettel tanítóimnak, tanáraimnak,  Pedagógusoknak
Bakonycsernyén 2016-ban