Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen a Börzsöny vadregényes hegységében állt erős, magas falaival Drégely vára. Amikor jobb létre szenderült a vár szeretett kapitánya Tari László uram, egy időre rablóbanda ütötte fel a fejét a vár falai között. Jaj, volt a környék népének, mert a zsiványok éjjel nappal sanyargatta az embereket. Nem volt tőlük egy perc nyugtuk sem. A szegény jobbágyoknak mindenüket elhordták. Ha valaki nem teljesítette kívánságukat, akkor azt a vár sötét tömlöcébe zárták.
Egy közeli kicsi faluban élt egy szegény ember a feleségével és fiával Palkóval. A Rablók már mindenüket elvittek. Az istállóban nem volt egyetlen igavonó állat sem. Szegényeknek maguknak kellett húzni az ekét, ha azt akarták, hogy kicsinyke földjük teremjen valamit. Ugyanis a rablók kapitánya parancsba adta, hogy mit kell minden portának beszolgáltatni a rablókapitány neve napjára. Aki ezt elmulassza, az élete végéig a várbörtönébe fog sínylődni.
Abban az évben igen rossz volt a termés. Még a jég is elverte a határt. Hiába könyörögtek az adóbehajtóknak, azok szíve nem lágyult meg. Lesöpörték a padlásokat, de még a tojó tyúkot is elvitték a fészkéről, mert a vár ura azt kívánta.
Sajnos Palkó apja nem tudta teljesíteni a rájuk rótt adót, és elég sok hiányzott belőle. Pedig minden nap kora reggeltől késő estig túrták a földet, de amint mondtam abban az évben olyan rossz volt a termés, hogy még a tizedét sem sikerült betakarítani az előző évekhez képest. Az adóbehajtók hiába noszogatták az apját, szegény az többet nem tudott adni a vár kapitányának a névnapjára, ezért megfogták és börtönbe vitték.

Palkó egyedül maradt édesanyjával, aki keservesen sírt. Tudták, ha jövőre sem tudják teljesíteni az adót, akkor őt is elviszik. Legvégül pedig fiúra kerül sorra.
Szegény bánatába elindult, hogy legalább egy kis gombát szedjen a közeli erdőben. Jóformán még oda sem ért, amikor váratlanul egy fehér hajú öregember lépett ki eléje egy nagy fa mögül.
– Jó napot öregapám! – köszöntötte illően – hová ilyen nagy sietősen?
– Neked is legyen jó napod, fiam! – válaszolta az öregember – Megyek Drégely várába.
– Jaj, csak oda ne menjen Kended!
– Ugyan, miért ne menjek oda? – kérdezte kíváncsian az öregember.

Palkó részletesen elmesélte, hogy most ki lakik a várban és hogyan sanyargatja a környék szegény embereit. Az apja is a vár börtönében raboskodik, hamarosan anyjával együtt ő is odakerül. Végül pedig szomorúan mondta az öregembernek:
– Jobban teszi öregapám, ha a várat messze elkerüli, mert még magát is a vár kapitánya lecsukatja valamiért.
– Ne félts te engem, fiam! – mondta az öreg és elbúcsúzott Palkótól. Sántikálva, mint legtöbb öregember elindult a vár felé.
Palkó észrevette, hogy az öreg elejtett egy csillogó aranytallért. Bizonyára kiesett a zsebéből.
Gyorsan felkapta, és az öreg után szaladt, hogy odaadja neki, de amire észbe kapott eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Nem tudta, mitévő legyen? Hol keresse meg az öregembert? Nem őt illeti meg a pénz, valahogyan vissza kell szolgáltatni neki. Bizonyára nagy szüksége van rá. Hiába kurjongatott, kiabált, az öreg nem került elő. Így Palkó kénytelen volt hazavinni az aranytallért.
Otthon elmesélte anyjának, hogy kivel találkozott, és hogy az öregember zsebéből kipottyant ez az értékes pénzmag.
– Édesanyám, most mit tegyünk ezzel az aranytallérral? Édesapámat, kiválthatnánk vele a tömlöcből, de ez a pénz nem a miénk. Szerintem apám sem akarná, hogy ily módon szabaduljon meg a fogságból. Vissza kell szolgáltatni az aranytallért az öregembernek.
Édesanyja helyeselte, amit fia mondott.
– Menjél csak fiam, és keresd meg azt az öregembert, add neki vissza az aranytallérját. Igazad van őt illeti, mert az ő zsebéből pottyant ki.
Abban az időben a vár kapitányának besúgói leskelődtek a házaknál, és az egyik is éppen akkor lesett be az ablakon, amikor Palkó megmutatta az aranytallért anyjának. A besúgó azonnal riasztotta az adóbehajtókat, akik erőszakkal elvették a talált pénzt, és a szerencsétlen fiút a kapitány elé cibálták.
– Honnan van aranytallérod, te fiú? – kérdezte a rablók kapitánya.
– Egy öregember zsebéből esett ki, és vissza szeretném neki juttatni – válaszolta nyugodtan Palkó, mert hisz az igazat mondta.
– Hazudsz – ripakodott rá a kapitány. – Bizonyára tőlem loptad. Ha estig nem vallod be halálok halálával halsz meg. Most pedig menj apád mellé a tömlöcbe.
Nagyon elszomorodott a legényke. Hogyan fogadhatná el a lopást, amikor a színtiszta igazat mondta. Különben is, ha bevallja, akkor meg a vár kapitánya ezért nyakaztatja le. Így is, úgy is búcsút inthet életének.
Csupán csak az vigasztalta, hogy még egyszer találkozhat édesapjával. A fogdmegek belökték egy sötét, nyirkos tömlöcbe, ahol már ott raboskodott apja hetek óta. Egymás nyakába borultak és sírva próbálták vigasztalni egymást.A férfi azt javasolta, hogy vallja be a lopást, hátha így a rabló megkegyelmez neki, és talán még ki is engedi egy idő után. Mégiscsak jobb élni, mint meghalni.

Palkónak nem tetszett ez. Édesapjától mindig azt tanulta, hogy csakis az igazat szabad mondani. A hazug szónál nincs rosszabb a földkerekségen. Most apja mégis olyanra akarja rábeszélni, ami ellene volt egész életében. A fiú nem fogadta el a tanácsot. Kitartott az mellett, hogy az aranytallért az öregember veszítette el. Eljött az este és a rablók kapitánya hívatta Palkót.
– Na fiam, bevallod-e a lopást? – kérdezte és az előtte levő ónkupában levő borból egy nagyot kortyolt.
– Eszem ágában sincs – válaszolta az hetykén. – Nem loptam én azt az aranytallért, egy életem, egy halálom, történjen akármi, visszaszolgáltatom a tulajdonosának. Most pedig kapitányuram kérem vissza, hogy minél előbb megkereshessem az öregembert!Ez a várkapitányt annyira feldühítette, hogy majdnem szétrobbant a feje a méregtől. Először olyan vörös lett, mint a cékla, majd toporzékolni kezdett.
– Átkozott ördögfajzat! – kiáltotta hangosan, mire még az ajtóban levő őrök is összerezzentek – Hogy mersz velem így beszélni. Nem tudod, ki előtt állsz? Én vagyok ennek a várnak az ura és parancsolója.
– Ha ura lenne ennek a várna kegyelmed, akkor becsülettel bánna a környék jobbágyaival. Nem sanyargatná őket, nekem pedig visszaadná az aranytallért, és hagyná, hogy megkeressem a gazdáját.
Erre a rablók kapitánya még haragosabb lett. Kabátja egyik redőjéből előkapta a szépen csillogó aranytallért, és öklét rázva mutatta a fiúnak.
– Te ezt bizony soha nem fogod megkapni. Tudd meg a világon minden az enyém. Amiért ilyen pimasz voltál, kihirdetem a halálos ítéletedet. 
Alighogy ezt kimondta az ablakon egy nagy, fehér galamb repült be. Egyet körözött a kapitány feje felett és egy gyors mozdulattal kikapta az aranytallért a kezéből. Még mielőtt az ott lévők tehettek volna valamit, mint a szélvész elrepült. De ezzel még nem ért véget a csoda, ahogyan a vár kapitánya kapkodott a madár után egyszer csak köve változott. Ezt látván a rablók úgy megijedtek, hogy ahányan csak voltak mind egytől elszaladtak, és talán még most is futnak, ha ki nem értek a világból, ahol lepotyogtak a nagy semmibe.
Így megszabadult a vár, és környéke tőlük.
Palkó azt sem tudta hirtelenjében, mit tegyen? Egyedül maradt a kőszoborral. Gondolta kiviszi innen, de nem bírta el. Az ablakhoz ment, hogy segítséget hívjon a földeken dolgozó jobbágyaktól. Amint kinézett, látja, hogy a vár aljában ott álldogál az öregember, aki elveszítette az aranytallért. Mindjárt lerohant, és már messziről kiáltotta:
– Öregapám, itt az aranytallérja, amit elveszített!
Az öreg csodálkozva a fiúra nézett, és megilletődve mondta:
– Valóban? Látom még a világból nem veszett ki a becsületesség. Vannak még emberek, akik tisztelik a másét. Köszönöm fiacskám, hogy megtaláltad és visszaadtad az elvesztett aranytalléromat – az öregember elvette a csillogó pénzérmét és utasította Palkót, hogy tartsa a kalapját. Az nem tudta, mit akar a kalapjával, de engedelmeskedett és levette a fejéről.
Alig telt el néhány pillanat a kalapba hullani kezdtek az aranytallérok egészen addig, míg meg nem telt.
– Öregapám ezt nem fogadhatom el – szabadkozott Palkó. – Nem érdemlem meg.
A fura öregember nem engedte végigmondani, amit akart. Intett az ujjával, hogy hallgasson.

– Ne tiltakozz, fiam! – mondta. – Neked még itt rengeteg a dolgod. Először is siess, és szabadíts ki a tömlöcből édesapádat és a többi szerencsétlen raboskodó társát! Nézz le völgybe ott jön a király és népes kísérete. Illene kellően fogadni, mert még megharagszik.
Palkó igazat adott neki és tüstént rohant a tömlöchöz, hogy kiszabadítsa a raboskodókat. Amire visszatért az öregember szőrén-szálán eltűnt, mintha ott sem lett volna. Ellenben a király megérkezett.

– Ugye, te vagy az a Palkó nevű legényke?
– Igen – rebegte. Azt sem tudta, mit válaszoljon, annyira meglepődött.
– Hallottam híredről. Milyen bátor és becsületes voltál. Ilyen igaz magyar emberek kellenek a váraimba. Kinevezlek mától fogva ennek a vár kapitányának. Viseld gondját e vastag falaknak és a környéken élő jobbágyoknak.

Mindenki nagyon örült az új várkapitánynak és éljenezve köszöntötték Palkót. Itt akár mesém véget is érhetne, de még szólnom kell a kalapban összegyűlt aranytallérokról. Amikor a várkapitány szét akarta osztani a jobbágyok között, egyszer csak azt vette észre, hogy ahány aranytallért kivesz a kalapból ugyanannyi kerül bele vissza. Soha nem fogy ki belőle az aranytallér. Pedig Palkó bőkezűen osztogatta. Ettől kezdve a várbelieknek és jobbágyoknak mindig volt mit a tejbe aprítani. De ha nem is lett volna, akkor sem kellett éhezniük, mert szorgos kezükkel megtermelték a mindennapira valót, sőt még eladásra is jutott. Talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi járjon utána. Itt a vége, fuss el véle!

(Kép forrása: internet)