Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Péntek esti morfond

Csorbatibi
Csorbatibi képe

   A napokban Kiss Benedek költővel készült beszélgetésbe hallgattam bele a rádióban. Talán valamikor egyszer már emléket hagyott az elmémben a hangja, a mondandója, de mégis az újdonság erejével hatott most rám lassan, szinte kínosan lassan beszél. Ám egy idő után megszokja a fül ezt a lassú, kimért beszédet, sőt: gyorsan meg lehet kedvelni - szembesít azzal a szerencsétlen ténnyel, hogy a mai ember mindent gyorsan "csinál" és gyorsan is beszél - ami nem tekinthető szerencsé fejleménynek.
   Ez a nálam 15 évvel korosabb tollforgató egyszerű nyelvet használ beszédben (majd utána néztem: írásban is), mégis olyanokat mond, amik megtapadnak az ember füle mélyén, ahol már az agyvelő a marasztaló főszereplő.
   Nagyon élvezetesen festette le szavakkal a versírás és úgy általában az alkotás mibenlétét: azt a szerelmetes gyötrelmet, aminek a végén a mayayrul versnek mondott szellemi "termék" megszületik és repülni vágyik, hogy hatni tudjon, hogy megváltoztassa a maga erejéhez mérten a világot.
   Benedek mester szemérmesen, de őszintén kikottyantotta, hogy szerinte semmilyen emberi érzés nem ér föl azzal, amit akkor érez, ha egy verse úgy istenigazából elkészül.
   Hála a jó sorsomnak, mondhatom, hogy majdnem értettem, amiről beszámolt: a magam versírási próbálkozásai során - igaz nagyon ritkán és alacsony hőfokon - de éreztem valami hasonlót. Na és ez az érzés, ami nem feledhető és olyan vágyat gerjeszt az elmében, ami a sóvárgáshoz hasonlatos: újra átélni vágyik az, aki egyszer belekóstolt. 
   Elgondolkodtam a költészet mibenlétéről - a műveltségem, a képességeim, a nyelvi készségem által meghatározott szinten: mondjuk a Parnasszus lábainak magasságában....
   Ezek szerint a költészet, mint szellemi tevékenység az örömszerzés igen nemes formája, az általa nyújtott élvezet kevesek privilégiuma lehet csupán, hisz a tehetségen kívül sajátos gyötrelem, temérdek gondolati munka is kell ahhoz, hogy megszülessen. Ráadásul olyan a természete, mint a villámé, vagy mint a szivárványé: tűnékeny, nem őrizhető meg, csak az emléke.

   Ihlet nélkül nincs alkotói élmény.
Mi az ihlet? Olcsó definíciók léteznek: transzállapot, Múzsa csókja, stb. 
   Szerintem újra kellene definiálni, de inkább tudományos módszerrel kifejteni az elme azon állapotát, amiben az ihletettség idején működik. Az emberi agyról, a tudatról, a gondolat mibenlétéről az utóbbi években nagyon sok tapasztalat gyűlt össze a szakirányú tudományok berkeiben - biztosan megragadható az agykutatás eredményeinek a segítségével, hogy mi jellemzi a neuronokat, az agy bizonyos területeit az írónál, költőnél, amikor alkotási üzemmódba kerül.
   Grandpierre Attila döbbentett rá arra, hogy az orvosképzés során rendkívül elnagyoltan, sekélyesen ismerkednek meg a hallgatók az emberi agy jelenségével - elsősorban anatómiájával és hangsúlyozottan a biokémiai alapműködésével. Igaz, tanulnak az elektromos tulajdonságairól is, elsősorban az EEG kapcsán: az agyhullámokról mindenesetre tudomást szereznek.
   G. Attila ennél messzebb megy: szerinte az egyes agysejtek, majd neuroncsoportok kvázi rádióként "működnek": elektromágneses jeleket bocsájtanak ki és fognak, vagyis a fény sebességével képesek a koponycsonton belül egymástól távol lévő neuronok, csoportok kommunikálni.
   Valahogy így lehetne a legképiesebben elképzelni, modellezni a gondolat születését és kibontakozását is az elmén belül. A lélek mibenlétéről a természettudósok és a teológusok közötti vita még javában tart. Van súlya annak a feltételezésnek, hogy a lélek elektromos természetű!
   Ennek fényében az ihletettség állapotának leírásában szerepet kaphat az elektromos jelleg felvetése is: valahol a gondolat születésének a közelében az agysejtek egy speciális csoportja különleges gerjesztett állapotba kerül, mely állapothoz bioelektromosság társul: feszültséggel, elektronfelhővel, potenciálkülönbséggel, mágneses erővel, stb.
   Ez az elektromágneses csúcsállapot készenlétbe hozza a memóriában eltárolt teljes életélmény-emléket: szavakat, képeket, érzelmi emléknyomokat. Ezzel harmónikus rezgéssel az elme összerakó képességét is maximumon járatja: a meglévő emlékekből, szavakból egy sejtett cél érdekében legó jelleggel ún. adatok kerülnek illesztésre, a pillanat tört része alatt ezernyi variációban, és amikor az illeszkedés a lehető legoptimálisabb az elérendő cél szempontjából 8ami a vers, vagy alkotás mondanivalója lenne), már rögzül is a belső vetítővásznon, ahonnan a mozdulati mechanizmus révén átmegy a kézre, onnan a tollra, vagy billentyűzetre és a külső világban látható módon, írott jelekben testesül meg.
   Az alkotó visszaolvassa a még "véres" gondolati újszülöttet - ha a saját magzatjának érzi, a visszacsatolással olyan vegyületek szabadulnak fel az agy örömsöntésében, melyek jutalmazzák magát az alkotást, költővé (festővé, szobrásszá, építésszé) emelik az egyént.
   Mindezt saját tapasztalataim alapján meg tudom erősíteni: a depresszió legerősebb fokán úgy tudtam megfordítani a pusztulásba rohanó belső motoromat, hogy aprólékos pásztázó munkával a saját agyamban rendre hosszú, kalandos nyomozást folytattam: mi miért történik ott, milyen külső ingertől milyen belső válasz születik és az hol, stb.
   Természetesen egy ilyen horderejű felismeréstől sem válik senki zsenivé, nem turbósodik föl a képessége úgy, hogy csupa aranyat tojjon a vers-tyúkocskája.
   A versírás, a művészeti alkotás nem történhet önmagáért - akkor van értelme, ha lesz, aki olvassa, hallgatja, nézi. A műalkotás az alkotó és a befogadó közös műve! Sajnos a technika kora szívósan kilúgozza a "szép", a művészet befogadási képességét az új generációkból.
   Kányádi Sándor talán már vagy tíz éve nem ír verset: azt mondta, hogy kétségek ébredtek benne a költészet jövőjét illetően. Ez kezdetben a befogadási készség eltűnését jelenti, amit rohamosan követ az alkotni tudás képességének az eltűnése is.
Igen közel vagyunk ehhez!
   A Költészet Napján szintén egy rádióban elhangzott beszélgetés során arról értekezett a megkérdezett interjúalany, hogy a mesterséges intelligencia már ott tart, miszerint matematikai szabályosságú hexametereket képesek a programok alkotni! Akkor miről is beszélünk? Hát a költészet végéről!
   Sokáig és sokszor idéztek egy kijelentést korábban: Auschwitz után nem lehet verset írni....Ma már többről van szó: mintha az emberi jelenség transzcendens része egy virtuális megsemmisítő táborba került volna.
   Tegnap este a tv-ben egy tudományos csatornán lelkes fiatal neurológusok beszéltek a közeljövő lehetőségéről: az emberi elme memóriája kiírható külső adathordozóra. Ez azt jelenti, hogy az egyén szubsztanciája, én-lényege a teljes emlékadattal és személyiség jegyeivel együtt digitalizálható. Tovább menve: nincs szükség a testünkre, sőt, ezáltal garantált az öröklét (már ha nem kapcsolja le valaki a villanyt).

Hol marad ebben a világban a költészet?
Aki tudja a választ, kérem ne felejtse el eljuttatni hozzám!

Saját gondolatait itt élesben  (javítás nélkül) - kísérletképpen - lejegyezte és az olvasóitól elnézést kér:

Csorbatibi (2018.04.20. 17:50)

Rovatok: 
Vitacikk