1956 évét írtuk. Budapesten kitört a forradalom,  és az éteren át a hír eljutott a szülőfalumba is. Ebben az időpontban még gyermek voltam.

    Édesanyám elküldött a boltba. Rám adta berliner kendőjét - téli kabátom akkor még nem volt - jól belebugyelált, kezeimnek helyet szorítva a kötésben elindultam a faluba. Amint a községháza elé értem, láttam, hogy nagy tömeg áll az utcán. Kíváncsi természetem megállásra késztetett.  Egy ember állt a pulpituson. Szónokolt, hogy mit azt nem tudom. Aztán azt láttam, valaki felugrik hozzá és pofon vágja, azt kiabálva : hazudsz, hazug vagy.
    A pofon láttán belém állt a félelem, és elsiettem a bolt felé. Visszafelé utamon az emberek öt-hat fős csoportokban beszélgettek. Otthon édesanyám meleg holmikat, takarókat készített össze, hogyha menni kell a pincébe legalább ne fázzunk majd.

    De itthon a faluban nem történt különösebb esemény. Egy osztálytársam édesapja volt a párttitkár, ők már idejekorán elmenekültek a népharag elől. Leálltak az üzemek, a bánya, ahol a legfőbb pénzkereseti lehetőség volt. Az emberek elbizonytalanodtak.
    Korábban még a századforduló elején a faluból többen kimentek Amerikába, jobb élet reményében. aztán a többségük hazajött, és a hazahozott dollárjaikból megépítettek egy teljes utcát, a Dollár utcát. Ma is így hívjuk, pedig van rendes neve is. Emlékszem egyszer megállt egy autó mellettem, és a vezető azt kérdezte, merre kell menjen a Táncsics utcába? Nem tudtam segíteni. Aztán azt kérdezte, esetleg úgy, hogy a Dollár utca? Úgy már igen. 
    A rádióból hallottuk, hogy nem őrzik a nyugati határt. Sokan döntöttek úgy, hogy elhagyják az országot. Nekem két unokatestvérem - a párjukkal együtt - döntött úgy, hogy elmennek. Az egyik inkább szerencsét próbálni, a másik politikai okokból. Nagyon sokáig nem tudtunk róluk semmit. Legalább fél év eltelt, hogy megérkezett az első levél. Jól vannak, Arizónában élnek, ott kaptak munkát. 
    Itthon a forradalmat leverték, és végleg a kommunisták kezébe került a hatalom. Kiderült, hogy nem forradalom volt, hanem ellenforradalom, akik pedig elhagyták az országot disszidenseknek lettek nyilvánítva.  Ez bizony súlyos szankcióval járt. Minden joguktól megfosztott, hazátlan emberek lettek.  Nos az élet úgy hozta, hogy a szerencsét próbálni távozó unokatestvérem, amikor amnesztiát hirdetett az állam azoknak, akik 56-ban disszidáltak, hazaköltözött, Amerikában született két gyermekével. Megkeseredett ember lett belőle. Amikor a gyermekei nagyok lettek, visszaköltöztek Arizónába, oda ahol születtek.  A politikai okokból távozó unokatestvérem sokáig nem mert hazajönni.  Az Amerika hangja rádióban állandóan egy dalt játszottak: Oly távol messze van hazám, ő ezt mindig hallgatta és úgy zokogott a honvágytól, amit érzett, hogy belebetegedett.
    Az orvos azt tanácsolta neki, bármilyen áron is, de menjen,- azaz: jőjjön -haza. A szüleit látogassa meg, a testvérét, a rokonságot, csak így lesz esélye a gyógyulásra. És csak énekelte: " Itt minden, minden idegen! Ott ahol él anyám, ott van az én hazám " Csak még egyszer láthatnám!
    Szüntelenül imátkozott, fohászkodott Istenhez, hogy segítse hazavezérelni. Végül 1970 nyarán a  családját is szállító repülőgép sikeresen landolt Ferihegyen. És bár elmondása szerint a Magyar Hatóságok állandóan vegzálták őket, nyomatékosítva, hogy ez itt nem Amerika! és hogyan kell viselkedniük  nem csak amíg itthon lesznek, hanem  ha visszamennek az Államokba is, és ha nem tetsző dolgokat cselekszenek, ide többet a lábukat be nem tehetik. És unokanővérem még itt is azt dúdolta magában: Más föld, más ég, más táj, más nép...
    Ó bárcsak otthon lehetnék !
Azt mondja ebben az évben jön utoljára haza. Eljárt az idő felette, és úgy jön haza, hogy mindenkitől elköszön. 
    Emberektől akiket ismert, szeretett,  
    Hazától, amelyet elhagyni kényszerült, de soha meg nem tagadott, 
    Földtől, amelyben szülei nyugszanak, és amelyből egy kis zacskóban magával visz, hogy ha majd elhagyja a lélek, 

Hamvait e földdel elkeverve helyezzék örök nyugalomba...