Szomszédunkban lakott egy kislány. Pannának hívták. Aranyos teremtés volt. Talán ilyen szép kislány nem is volt a környéken.

Ellenben Pannának volt egy rossz tulajdonsága. Állandóan nyafogott. Édesanyja akármit tett kislányának semmi sem tetszett.

– Kislányom Panna, gyere velem a kertbe – mondta neki édesanyja – megnézzük a virágokat. Olyan szépek ilyenkor májusban.

– Nem szeretem a virágokat nézni – válaszolta unottan Panna – a virágok közt méhek vannak, és félek, hátha megcsípnek hegyes fullánkjukkal.

– Akkor hová menjünk? Elmenjünk a folyópartra, megnézni Feri bácsit, hogyan horgászik?

– Nem érdekel Feri bácsi, és főleg nem szeretem, ha horgászik. Nem megyek a folyópartra. Unatkozom. Mivel játsszak? Édesanyám, mit csináljak?

Panna édesanyja akármit mondott a kislánynak, semmi nem tetszett neki. Mindenre nemet mondott. Unottan elhúzta a száját, és a vállait vonogatta. Végül szegény édesanyja feladta, és magára hagyta Pannát, aki durcásan félrevonult az udvaron egy nagy fa alá. Amint ott üldögélt egyszer csak váratlanul a közeli bokorra szállt egy sárga tollú kismadár.

– Szervusz, Panna! – szólította meg egy idő után a kismadár, és rászállt a Panna feje fölötti ágra.

– Szervusz! – válaszolta unottan Panna – Mit akarsz tőlem? Nem látod, hogy szörnyen unatkozom?

– Tulajdonképpen semmit – mondta a kismadár – csak éppen errefelé jártam, és hallottam, hogy te is nagyon unod, amit a felnőttek mondanak. Én sem szeretem, ha a felnőtt madarak belebeszélnek az életembe. Szerintem mi rokonlelkek vagyunk. Azt javaslom, menjünk világgá, hagyjuk itt szüleinket.

Eleinte Panna nem akarta elfogadni a sárga tollú kismadár ajánlatát, és már éppen mondani akarta, hogy a világgá menés unalmas, de végül mégis meggondolta magát.

– Nem bánom menjünk világgá. Melyik irányba induljunk?

– Egészen mindegy, mert minden irányban van egy világvége.

Panna összepakolta cókmókját, magához vette kedvenc hajas babáját, és elindult a kismadárral világgá.

Hol jobbra, hol balra fordultak, egyszer csak kiértek a városból. Egy nagy rét közepén találták magukat. Olyan nagy volt a rét, hogy akármerre néztek nem látták a végét.

– Ez lenne a világvége? – kérdezte Panna.

A kismadár elbizonytalanodott:

– Nem tudom. Lehet, hogy megérkeztünk a világvégére. Még sohasem jártam itt.

– Most mit tegyünk a világvégén?

– Világvégén nem kell tenni semmit.

– De én unatkozom – szipogott Panna.

– Világvégén még unatkozni sem lehet.

– Akkor én nem is szeretem a világvégét. Haza akarok menni. Milyen egy hely, ha még unatkozni sem lehet. Menjünk haza!

– Világvégéről nem lehet hazamenni. Aki egyszer eljött ide, az itt is marad mindig. Ne nyafogj annyit! Te akartál idejönni. Itt vagy és kész. Élvezd a világvégét. Nincs jobb a semmittevésnél. Ezentúl mindig itt leszel, punktum. Nem akarok erről többet hallani. Ne légy ilyen nyafka kislány, mert még jön a világvége manója és elvisz.

Panna nagyon megijedt, és sírni kezdett.

Ne sírj, itt a sírás nem segít. Te akartál idejönni. Nos, itt vagyunk, és itt is maradunk, míg világ a világ – mondta a kismadár, és felrepült egy fára, ami a világvége legszélén volt. Vígan dalolni kezdett – De jó itt a világvégén. Nem kell semmit tenni, csak vígan dalolni. Itt van velem Panna a barátnőm. Nagyon jól érzem magam.

Közben Panna meg csak sírt keservesen, és édesanyját szólongatta:

– Édesanyám, haza akarok menni. Olyan rossz itt a világvégén. Menjünk inkább a kertbe virágot szedni, vagy nézzük meg Feri bácsit, hogyan horgászik.

– Hiába hívogatod a világvégéről. Úgysem hallja meg a hangodat. Túl messze vagyunk a várostól.

– Nem igaz, mert édesanyám mindenhol meghallja a hangom, ha bajban vagyok. Itt is meg fogja hallani. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem.

A kismadár egyet csücsörített a csőrével, és elfordult Pankától.

– Úgysem hallja meg, bármennyire is nyafogsz. Inkább élvezd a világvégét, a semmittevést! Ilyen jó dolgod soha nem lesz.

Pannát ez nem nyugtatta meg. Végül a sárga tollú kismadár megunta a nyafogást, és mérgesen ráförmedt.

– Elég legyen, ne nyafogj tovább! Hogyan lehet egy kis lány ilyen nyafka?

– Haza akarok menni – sírta el magát Panna. – Csak még egyszer lehessek otthon, és láthassam édesanyámat. Ígérem, többé nem leszek nyafogós kislány. Mindig szófogadók édesanyámnak.

A világvégi kis szellő meghallotta Panna keserves sírását, és fogadkozását, gyorsan felkapta szárnyára a kislány hangját, s egyenesen édesanyjához röpítette.

– Jaj, kicsi Pannám, nagy bajban vagy! – mondta ijedten a kislány édesanyja, amikor meghallotta gyermeke hangocskáját. Nem habozott sokáig, elindult megkeresni.

Ö is kiért a városból és egy nagy réten találta magát, és ott egy őr állta el az útját.

– Hová? Hová, fiatalasszony? – állította meg a katona.

– Kicsiny lányom hív. Szellőszárnyán jött az üzenet. Megyek, hogy hazavigyem, és mézes fánkot süssek neki.

– Nem úgy van az, fiatalasszony – állta el az útját az öreg katona – Világvégére nem lehet csak úgy felnőtteknek bejutni. Hozzon egy passzust, amellyel igazolja, hogy jogosult a világvége bejutására!

– És honnan hozzak ilyen passzust? – kérdezte Panna édesanyja.

– Világvége közepén van egy nagy hivatal, és ott osztogatják azt a passzust.

– Akkor engedjen be, hogy szerezzek egy ilyen passzust – mondta ravaszkásan Panna édesanyja.

Az öreg katona tanácstalan volt, még senki sem akart ilyen passzust szerezni abban a nagy hivatalban, ezért nem tudta mit tegyen. Beengedje, vagy ne engedje? Ha beengedi, akkor megszegi a szabályzatot és egy felnőtt passzus nélkül lép világvége területére. Ha nem engedi be, akkor meg, hogy tud ilyet szerezni? Végül mégis úgy döntött, hogy beengedi, lesz, ami lesz, de nagyon a lelkére kötötte:

– Amint megkapja a passzust, azonnal jöjjön vele vissza hozzám, hogy be tudjam engedni.

– Természetesen – felelte Panna édesanyja.

Amikor belépett a világvége óriási kapuján, dehogy ment a hivatalba passzust kérni, hanem egyenesen ment megkeresni Pannát. Kislánya minden passzusnál fontosabb volt számára.

Nem sokáig kellett keresgélnie. Kislánya Panna a világvége közepén ült, és pityergett.

– Édes kicsi lányom, Pannám, drágaságom! – szaladt hozzá az édesanyja, amint megpillantotta. – Úgy örülök, hogy megtaláltalak. Annyira hiányoztál. Majd megszakadt a szívem, hogy elvesztél. Gyere drágaságom, hazaviszlek, és sütök neked mézes fánkot.

Pannát édesanyja ölébe kapta, és elindult vele haza.

Igen ám, de a világvége kapujában az öreg katona megint az útjába állt.

– Na, fiatalasszony, hol a passzus? Ha nem tudja felmutatni, akkor egy lépést sem tovább. Mindörökre itt kell maradnia, amíg a világ a világ.

Panna édesanyja nem ijedt, villámgyorsan megkerülte az öreg katonát, és futtában visszakiáltotta a csodálkozó obsitosnak:

– Ölemben viszem a passzusomat, kell ennél több bizonyíték?

Az öreg katona elámult, és a csodálkozástól leesett álla, mert még ilyen passzust nem látott, de a nő olyan határozottan mondta, hogy elhitte.

– Majd utána nézek a mindentudó nagy könyvemben – dörmögte a bajsza alatt.

Panna és édesanyja még a gondolatnál is gyorsabban hazaért. Kislányának sütött finom, mézes fánkot. Bodri kutyával küldtek kóstolót az öreg katonának, hogy ne legyen olyan unalmas a strázsálás a világvége kapujában, és kiengeszteljék, amiért túljártak az eszén.

Panna megjavult és többé ne nyafogott. Megtanulta, hogy édesanyja nagyon szereti, és még a világvégére is képes elmenni érte, és sehol a világon senki nem tud olyan finom mézes fánkot sütni, mint ő.