(Megemlékezésünk a református templomban és intézményben 2009-ben)
   A rendszerváltás óta 1823. január 22. a magyar kultúra napja. Hogy miért éppen a Himnuszunk születésnapja a kultúra ünnepe? Egy nemzet himnusza, létének meghatározója; élj bármely részén a világnak…
   „Összefogó erő, mi könnyekre fakaszt bárhol felcsendül, nemzetünk szólal meg benne. A nemzeti karakter történelmi múltunkkal, viharos századainkkal, s dicsőségünkkel, és a fohász a nemzetért. Egy nyelvében élő nemzetnek rá kell végre ébrednie, hogy kapaszkodni kell kultúránkba, hogy kihúzhassuk a bajból ezt a szétszakított országot. A kultúra pedig a nemzeti hovatartozás  fundamentuma.”
   Micsoda felemelő érzés, ha az olimpián halljuk felcsendülni, vagy a nemzeti ünnepeinken a Szózattal együtt! Mennyire más, mint bármely más nép himnusza. Nem harsogó, zászlót bontogató, harcra buzdító zene… Istenhez felszálló imádság, fohász, és benne a magyar történelem minden zivataros századával… Ha együtt énekeljük, átérezzük, hogy együtt egyek vagyunk. Ez a hiteles politikai ünnepek legfőbb üzenete: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt…” – Az igazságos bíró előtt esdekel, s benne van az újjászületés reménye is, de érezni azt is, hogy kevés kérni Istent, tennünk is kell érte… Pesszimista – mint mondogatják többen is -?  Az ég felé száll – érezzük mindannyian… Éneklés közben pedig: „Kicsit lehajtani a fejet, de a szívet, azt föl, föl, barátaim! „– idézem Antall Józsefet.
     Kell, hogy beszéljünk a korról, amikor nemzeti fohászunk született!
  Ha elképzeljük 1830 táján egy bő esőzésű tavaszon vagy őszön, Debrecenből Szatmárcsekére azt a két hétig tartó utat, hol parasztszekéren, hol gyorskocsin, hol lóháton, hol csónakba szállva annyi nyomorúsággal járt… Szatmárba érve mocsarak, kiáradt folyók, járhatatlan utak… 1838-ig itt élt az „ország legszentebb embere”.
   A vármegye szépségeiről, így írt a költő, maga: „ A körny, amelyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad. Egyfelől nagy erdők körítenek, másfelől a láthatárainkat a mármarosi bércek körítik.”
Közigazgatási tevékenysége: 243 faluból, 16 mezővárosból áll; 3200 nemes.
   Nem feledkezhetünk meg arról a történelmi korról sem, amikor Kölcsey egy református magyar zsoltár ritmusára szerezte e költeményt - egy olyan időben, amikor idegenként tekintettek rá a jobbágyokért, a nemesi adózásért való felszólalásai miatt a magyar nemesek, s a vidék, ahol élt, miközben értük  emelte fel szavát; mert idegen volt vidéken az a magyar nemes, aki nem duhajkodott, nem nótázott, nem kártyázott, nem pipázott… könyveibe temetkezett. „Szent ember volt, nem közülünk való” – idézem a temetésén elhangzott szónoklatból. 
   Miközben magányos emberként ismerték, vidéki magányában érlelődött meg a reformkor progjamja: jogot és földet a parasztságnak!
   Utolsó nagy prózai alkotása, amit unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz írt Parainesiséből idézve: „Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele.” … kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol, s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”… „Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, mit a hazának kívánni joga van.”… „Oltár atyáid által építve: ház, hol az élet első örömeit izleléd, föld, melynek gyümölcse föltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátaid, rokonaid… egytől egyig csak kiegészítő részei annak.”
    A Himnusz Erkel Ferenc komponálása  által 20 évvel később, lett a magyar Himnusz, - 6 évvel a költő halála után – ahogy visszaemlékezik ő maga: „Csend van. Ülök és gondolkodom…És amint elgondolkodom, eszembe jut első mesteremnek szava, aki Pozsonyban így tanított. Azt mondta: fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz…”
   Manapság pedig, amikor az Unióba lépve is képesek szomszédaink eltörölni az anyanyelv használatát, a születésükkor még magyar földön, ott született magyarnak; hogy még a vajúdó anyához sem szólhat anyanyelvén az orvos. Pedig nincs, aki a félelmében, szenvedései közben ne az anyanyelvén szólalna meg, ne az anyanyelvén fohászkodna Istenéhez, ne anyanyelven szólalna meg az érzés, akár az utolsó fohász.  És ezt Európa engedi, ha az anyaországnak nincs érte bátor kiállása.
- Mit is jelenthet életünkben az anyanyelv ? - Márai Sándor így fogalmazta meg:
 „Egy hang…- hívását idegen nem érti.
Mint anyatej, édes és fanyar,
Zengő és zord, mint a magányos férfi,
Vijjogó, mint az izzó zenekar. –
Franciául suttogsz szerelmet, angol

Jelzőt dadogsz… De most, mikor a hang szól,
Megérted, mint aki hazatalál:
Ez a hang sorsod lesz, mint a halál.
Csak magyarul érted e szót: „Szeretlek.”
Pillangó, hattyú, csillag, angyalom
E nyelven lesz csak több, mint fogalom
S ez a többlet halálos végzeted lett.
A világ fénylik, nem vár senki, kába
Irammal mért vágtatsz hazafele?
A nyelv üzent s a végzet szól vele,
Dajkád tárt karja ne várjon hiába.

Otthon vagy? Hol vagy „otthon”? Csak a nyelvben,
Minden más fonák, zavaros, homályos.
Mint egy barokk képen – arany keretben
„Egy férfi -, idegen vagy és magányos..”     1944. Felvidék
   Ha az erkölcsöt, pedig vissza nem hozzuk a pénzvilág züllesztő nemzetstratégiájának az oktatást is elsorvasztó, minden értékrendet felrúgó, haza-ellenes világából, széthull nemzetünk minden értékével együtt.
   Márai Sándor már a második világháború előtt látta az európai közösség mai helyzetét: „ A műveltségnek vége – írta; a műveletlenség tömegcikk lett, konzumáru…És hol tartunk most?
Divattá lett a világpolgárság, majd az internacionalizmus szelleme…” ma pedig,  nagy vívmány az Internet, s a könyvek, az olvasás igénye lecsökken,– hiszen az adatok letölthetők olvasottság nélkül, miközben a fej üres marad.
Igényesség és műveltség? Imádság és anyanyelv? Magyar zene, magyar nóta? Szellemi elit? Anyanyelv nélkül magyarnak lenni?
                     „Légy, ha bírsz, te „világköltő”!
                      Rázd fel a rest nyugatot
                      Nekem áldott az a bölcső
                      Mely magyarrá ringatott…” – idézve Arany Jánost - 
   Hogy Rákosiék új Himnuszt akartak – Illyés Gyulán és Kodály Zoltánon múlott, hogy kitértek a felkérés elől.-
És napjainkban…”Ön kedves állampolgár egyetért-e jelenlegi Himnuszunk szövegének és dallamának megváltoztatásával, mert több ponton ellentmond a kor igényének? Így szólt a szavazásra bocsátott kérdés 2008-ban az Interneten. Az eredményt a múlt évben tették közé: 70 százalék az igen, 30 százalék pedig az új Himnusz megírását javasolta a kultúra napjára. Gondoljuk el: az ember hovatartozását végeredményben nem a törzs, a vér, a származás dönti el; és nem a szívre tett balkéz, a Himnusz éneklésekor, hanem talán csak annyi, hogy a Himnusz hallatán tud-e még sírni. Az a 30 százalék aligha tud. De hát akkor hová tartozik?”
   Ki az értelmiségi, ki a kiművelt fő? Az, aki sokoldalú tájékozottságra törekszik. Ha kiművelt emberfő az értelmiségi, nem mindegy mit válaszol a kérdésre: egyetért-e nemzeti imánk megváltoztatásával? „Az egyes ember, az egyén felől épül fel a társadalom.” – idézem Kölcseyt. Az elit az erkölcs, a tudás, a feladat elitje… a példájával hat… Minden nemzet igyekszik megtalálni magának az újabb kapaszkodókat. Nekünk nemzeti imánkban kell meglennie; történelmünkben, nyelvünkben, és tisztelt képviselőinkben is keresni kellene a tudást, a műveltséget! Magyarként magyarnak lenni!
   Ma polgáraink nagy része szakértelem nélkül, betanított munkásként, szolgáltatóként dolgozik, mint gyarmatokon. És a szakma gyakorlása, a művészek felfedezése, a tudásra  nevelés és nem a sztárság kell legyen, s a minta  - a jól vetkőző „celeb”…
   Felteszem a kérdést a kultúra napján: hol a nemzeti kultúránk? Ne engedjük, hogy magyarságunkat, múltunkat eltörölje, elmossa a globalizáció!
Szólaljon meg befejezésül újra Márai Sándor intése:

 ÉS A HAZA

És a haza? Mit válaszol? A drága
Hangszer, az anyanyelv, most mit felel?
Visszhangzik-e, mint Petőfi szavára,
Vallja-e, hogy most „élni, halni kell”?
Felel – s hátrálva, megborzongva hallod:
Hazám, Arany hazája, ez a hangod?…
Teli tüdővel árul és tagad
Mindent, mi örökségbe rámaradt.
   2017-et írunk. Ha a liberális szellem maradna, nem sikerülne magyar kultúráról e korban beszélnünk. Új feltámadása van végre, vigyázzunk rá, hogy örök maradjon!