Hogy mitől függően, azt nem tudom. De olykor annyira erőteljesen térnek vissza bizonyos emlékek az ember gondolataiba, hogy szinte újra átéli őket.
Néhány órára vagy akár több napra is, de ott vannak velünk, érezzük őket és vágyódunk utánuk.

Pedig tudjuk, butaság. Hisz mi már nem erre vágyunk. Nem erre van szükségünk. Csak éppen akkor oly nagy az üresség, hogy beérnénk azzal is.
Keresünk valakit a múltunkból. Akivel beszélgetni akarunk. Valaki akivel régen ismertük egymást. De senkit nem találunk. Vagyis....de.
Ő az, akivel igazán szeretnénk beszélgetni. Akarjuk tudni, megváltozott-e? Emlékszik ránk? Eszébe jutunk néha? Hogyan gondol vissza azokra az időkre?
Hatalmas a kísértés..., de közben bizonytalanok is vagyunk. Nem akarunk butaságot csinálni, elrontani a dolgokat pláne. Dehát mégis mit veszíthetnénk? Legrosszabb esetben kiábrándulunk és túllépünk rajta. Akkor legalább elmúlik a kínzó bizonytalanság.

Mit tegyek, mit tegyek? Járkálok összevissza, keresgélek, kutakodok. Találok néhány emléket, fotókat, jegyeket. Mégjobban összeszorul a szívem... Írok neki kész!
Nem mégsem, inkább előtte megkérdezem Marcsit. Benne bízom, rossz tanácsot ő még nem adott.
Érzi rajtam a szörnyű vívódást. Inkább felhívott engem. Beszéltünk pár percet. Nem tudom hogyan, de megnyugodtam.
Azt mondja: ,,-Írjál rá nyugodtan Kicsim. Nem lesz semmi."
De én már nem írok, mert megnyugodtam. Hisz én is tudom, csak a nagy hiátus miatt gondoltam egy pillanatra, Ő kell nekem.

Ő a múlté... Gyönyörű múltam egy gyönyörű része, melyre bármikor szívesen emlékszem vissza.

Marcsi azt mondta már akkor is:
,,-Látom nyiladozni pici szíved egy tiszta, első szerelem felé. Dórikám! Ennek az érzésnek minden perce maga a csoda."

És az is volt...
Valóban az volt