Aki a betyárromantikában jártas, vagy olvasott valamit a régi betyárvilágról, és betyároktól, talán nem csak a mi „jómadarainkat” ismeri, mint Angyal Bandi, Rózsa Sándor, vagy Sobri Jóska, hanem a Felvidék híres betyárjáról Juraj Jánošíkról  (Jánosík György) is hallott.
   Ez a szegénylegény 1688 ban született a Trencsén vármegyei Terhelyen (Terchová), és soha, még a legmerészebb álmaiban sem jutott eszébe, hogy szlovák nemzeti hős lesz, és hogy a 21. század eleji „hej szlovák” honatyák nem csak nemzeti hősként tisztelik, hanem a szlovák hadsereg őrnagyának lesz kinevezve.

Hogy is ért el ez a Gyurka ekkora nagy tiszteletet, röviden elmesélem:
   A szegény nincstelen jobbágy gyerek elég zavaros időkben látta meg a napvilágot, és olyan vidéken, ahol a kenyér ritka vendég volt a háznál. Ezért mindenki úgy egészítette ki az éléskamráját, ahogy tudta. Dolgozott a köves nadrágcsík szélességű földecskéjén, erdőben gyűjtögetett, vadorzó is volt, vagy ha az alkalom adta, útonállást , rablást is elkövetett.
   Ezek a kisebb csínytevések talán bocsánatos bűnök is voltak, de ennek a szegénységnek nyomorát még a kuruc háborúk is tetézték. Annak idején úgy a labancok, mint a kurucok a katonákat nem csak verbuválták, hanem fogdosták is. Így került a Gyurka labanc katonának.
   Úgy látszik, a családja nem lehetett nagyon szegény jobbágysorban, mert (ez is egy furcsasága a kornak), a tiszturak pénzért hazaengedték, leszereltették a Gyurkát, az édesapja kiváltotta. De azért a mi legényünk nem volt az a dolgos fajta, és rájött, hogy mégis jobb katonáskodni, mint robotolni. Beállt kurucnak, és talán ott nem is volt az utolsó vitéz. Lehet, hogy később ez lett a veszte.
   Valamikor 1711-ben újra  Terhelyen-vagy inkább Trencsén, Liptó vármegye útjain és kies kocsmáiban találjuk Gyurkát. Még labanc korában megismerkedett a hírhedt Uhorcsík Tamás betyárvezérrel, akit akkor ő is őrzött a Trencséni vár börtönében. Most, hogy-hogy nem Jánosík Gyuri is betyárnak állt, és mivel Uhorcsík talált egy özvegy kocsmárosnét, nevet változtatott, és Mravec Márton kocsmárosként akart tovább élni. 
   Gyuri lett a rablóvezér. Lovakat csempésztek Lengyelhonba, kifosztottak egy két tehetősebb embert, akinek az volt a szerencsétlensége, hogy éppen arra járt, ahol  Gyuri és a legényei. A nincstelenebbeket nem bántották, de csak azért, mert azoktól nem volt mit elvenni. Ezt a tevékenységet Gyurka (a többi híres betyár karrierjét ismerve) elég rövid ideig folytatta, mert már 1713 tavaszán elfogták. Azért gondolom, hogy talán jó kuruc volt, mert kevés szegénylegénynek jutott olyan híres ügyvédje (aki őt nem csak tessék-lássék védte) , mint Palugyai Baltazár, akinek mindenki tudta kuruc múltját. 
   Ezeket a dolgokat már nehéz kideríteni, de ami biztos, szegény Gyurkánk, aki alig két évet volt betyár, mégis szigorúbban büntették, mint sok évekig haramiásodó társait. Keményen megkínozták, és egy kampóhorogra akasztották, ahol csak három nap után szenvedett ki. Ez nagyon szomorú és kegyetlen dolog, de Gyurka nem is álmodott arról, hogy talán száz év múlva a neve legenda lesz. Egy olyan nemzetnek lesz a nemzeti hőse, amelyik az ő halálakor még nem is tudta, hogy nemzet.
   Jánosík György betyárvezérből a Stúr Lajos és társai által életre hozott „szlovák” mozgalom költői (pld. Botto János) kreáltak nemzeti hőst, legendákat és meséket írva a személye köré. Hogy miért éppen egy betyár lett nemzeti hős?
   Erre a felelet: Miért ne, hiszen ha nincs ló, a szamár is jó. Mivel egységes szlovák nép nem volt, példaképeik és hőseik sem voltak. Így a betyárvezér is lehetett, és lehet nemzeti hős és a szlovák hadserek őrnagya.
   A trianoni árulás után az egyik első némafilmet éppen róla készítették. Később több sikeres, és kevésbé sikeres film, opera, vers, regény is született Gyurka életéről, és az iskolákban is a szlovákság mintaképét mutatták benne.  Így persze, nem csoda, hogy az egyszerű Árvai, Liptói, Zsolnai nép igazi hőst, a saját hősét látta, és látja benne.

    A II. világégés után, az 1950-es évek elején nagy divat lett a kultúrát a nép közé vinni. Megalakult a Pozsonyi Falujáró Színház, és természetesen Jánosík Gyorgyről szóló darabot tanultak be, aminek egy hibája volt: nem végződött szerencsésen, hanem realisztikusan, tehát a végén a Gyurkát, mint betyár vezért felakasztják.
   Járta is ez a falujáró színtársulat a hegyi falucskákat egészen addig, még egy Árvai kis falucskába adta elő a színdarabot. Mivel akkor nem volt sem televízió, sem számítógép, sőt, még mozi sem, a falu apraja-nagyja a kis kocsiszínben tolongott, ami akkor kultúrotthonnak lett kinevezve. A színpadot két szekér alkotta, amikre deszkákat raktak, és már ment is az előadás.
   A nézők még sírva is fakadtak, mikor szegény Gyurkának sanyarú gyerekkorát adták elő a szereplők. Hangos hahotába törtek, és bíztatták Gyurkát, mikor a rossz földesurat ütötte. Minden rendbe is ment volna, de a végén a Gyurkát elárulták, elfogták. Na, ekkor már síri csend lett a nézőtéren. Az asszonynép zsebkendővel a szemét törölgette, de a férfinép nagyon a zsebeiben kezdett kutatni, és mikor kivezették Gyurkát, hogy felakasszák, bizony a falu bírája vezényelt:
- Ezt már nem engedjük, mentsük meg a mi Gyurkánkat. Utánam emberek!-
   Erre a vezényszóra a férfiak zsebkést vagy husángot ragadva rohantak a színpad felé. Szegény rendező útjukat akarta állni, de egyszerűen letarolták, és örülhetett, hogy két törött bordával megúszta. A színészeknek több esze volt. Jánosíkkal az élen a színpadként működő szekerek alá ugrottak, és hátul kibújva, úgy szedték a lábaikat, mintha tényleg betyársereg kergetné őket.

Ebben a faluban vándorszínház többet be nem tette a lábát.