/ Avagy tartás és önbecsülés fontossága és hiánya/

Úgy tíz éves lehettem, mikor először megláttam őt a napközi otthon ebédlőjében. Bablevest evett, majd lekváros buktát tömött magába. Sosem felejtem el, még most is úgy emlékszem rá, hogy csak eszik, és eszik, mert rongyokba bugyolált ösztövér testét folyton valamilyen étellel tömte. Mint később kiderült, az apám fizette be arra az ominózus ebédre, hogy családját és otthonát megkímélje a Dezső bácsival való kellemetlen találkozástól. Apám próbálkozása kudarccal végződött, mert a Dezső bácsi végül beette, és belakta magát mihozzánk is. Előbb csak pár napot, majd heteket töltött nálunk, és ez hosszú évekig tartott. Az volt a szokása, hogy végiglátogatta a katolikus parókiákat, református lelkészeket, régi, állítólagos jegyzőtanfolyamos-és jegyzőtársait. Valójában sosem derült ki, milyen vallású volt, járt e jegyzőtanfolyamra, és volt e valami köze a háború előtti közigazgatáshoz. A politika áldozatának tüntette fel magát, pedig maga áldozata volt. A főállású, hívatlan vendég  a koldulásnak ezt a cizellált, kifinomult formáját választotta. A módszere az volt, hogy a beszélgetések során felcsipegetett nevek, címek és rokonok alapján soha el nem hangzott üzeneteket adott át. Így építgette az ő kis hálózatát, így jutott el többek között a Zoli nagybátyámhoz, aki Szóládon volt plébános, és akinek két tányér gulyásért, kvártélyért tolmácsolta a jókívánságunkat. Az iskolában kicsúfoltak az osztálytársaim a toprongyos rokon miatt, noha tudták, nem az. Irtóztak, féltek tőle talán saját potenciális jövőjük láttán, mert mára már sokan közülük Dezső bácsivá váltak. Akkor mindenki egyformán szegény volt, de a koldulást és az önfeladást megvetettük. Bizonyára ő is oka volt szerencsétlen sorsának, mert ha el is ütötte valamelyik útvesztőben a történelem, egy normálisabb sorba beállhatott volna. Elmehetett volna egy fűrésztelepre segédmunkásnak, akár az akkorra elcsendesült csendőrök, vagy könyvelő lehetett volna egy magtárban, vagy akkor összeterelt téeszben.

   Sok mindent csinálhatott volna, de ő a dezsőbácsiságot választotta hivatásnak, és az ezzel járó bohém szabadságot, önpusztító megaláztatást. Sosem tudtuk meg életének igaz történetét, hogyan jutott ilyen mélypontra vagy magasságokba, tudtuk, hogy leginkább hazudik. Általában szeptember táján, az őszi fordulónál jelent meg, a költöző madarak útra keltek, ő jött. Nem tudtuk, hol töltötte a nyarakat. Lehet, hogy kiszuperált szeszgyár kéményében, egy lakatlan tanyán vagy egy kocsma hátsó fészerében töltötte az enyhébb éjszakákat, valószínű, hogy valahol ott is halt meg. Mert végül eltűnt, mint ahogy mindannyian eltűnünk, csak lényének és életformájának hátborzongató emléke maradt meg bennem.

  Egyébként művészlélek volt, precízen vezette naplóját a semmiről, és festett. Elhagyott várromokat és szenvedő, rablóarcú Krisztusokat festett a legszívesebben sajátos, pointirozó stílusban. Félve, csodálva vettük körbe, mikor elővette vásznait, ecseteit, temperáit, és alkotni kezdett. Hogy honnan volt ezekre pénze, örök rejtély maradt. Amíg a falu a megszokott bolondjaival, alkoholistáival harmóniában élt, ő felkavart mindent, és mindenki megalázva érezte magát a környezetében. Egyedi és félelmetes jelenség volt, aki éhezve is szívósan küzdött intellektusa karbantartásáért, persze sikertelenül. Sorsa fátumszerű volt, és most fél évszázad múlva mintha szerencsétlen lénye a rajtunk végigsöprő járványt vetítette volna elénk. A fűrésztelepek bezártak, a malmok romokban, a magtárak üresek, a téeszeket azok szüntették meg, akik korábban vezették. Ma már túl sok a sor, és túl hosszúak, nincs hová beállni. Akik gyermeki gonoszságukban kővel dobálták meg ezt az intelligens koldust, ma épp oly rongyosak, borostásak, még a szaguk is rá emlékeztet. Ők, akikkel együtt rúgtuk a labdát, és akikkel egy időben nősültünk, váltunk el, munkahelynélküli koldusok, lettek, vagy lesznek.

  Ha rémálmaim vannak, attól félek egy hajnalon Dezső bácsiként ébredek. Manapság, ki a cigányságára, ki a zsidóságára, ki csak a magyarságára, vagy a svábbogárságára riad fel ebből a negyven-ötven, huszonöt éves éjszakából. Na meg arra, hogy ezt az infarktus, májzsugor, a rák közötti és a halál közötti pár évet „Dezsőbácsiként” a kocsma és otthona között kell leélnie.

  De elhessegetem ezt a Franz kafkai látomást, mert bizony van ellenszer mindez ellen. Bármily gonosz csapdákkal teli korban élünk, végső soron rajtunk múlik minden. Az önbecsülés, a méltóság és az emberi tartás átsegít, és átemel minden bajon. Valahol itt vétette el egykor az öreg.

Elekes Ferenc festménye