Tükörsima az út Szeged és Békéscsaba között -
a negyvenhetesen frissen terített az aszfalt:
szénfekete, széles szalag – még szinte gőzölög.
Tapad a gumi, duruzsol a motor. Tapasztalt

kormánytartás, a pedálokon orgonáznak
a lábak. A lejátszóból világzene lüktet –
húz, csak húz magával a huszonegyedik század,
amibe a technika bűvös csodái löknek.

Áramvonalak szerte a tájon – nagyfeszültség.
Napelemes tábla villog: „lassíts, hetven, hetven...”!
Kedvet dagasztó enyhe hátszél, kéklő, derült ég.
Micsoda szabad érzés: semmi sem lehetetlen…

Néhány városon, kis falvakon kúszik át az út,
a helységnévtáblák között „főutca” rangjával.
Az utcanevek megszokottak: Petőfi, Kossuth -
dacolva két évszázadnyi történelmi árral.

A házak többnyire nagykorúak – itt-ott ráncok,
sebhegek cikk-cakkja redőz arcukon, s szemeik
szürkehályoggal nézik a szemközti palánkot:
mögötte a mindent emésztő idő tetteit.

A házak is elemei a kozmikus sorsnak:
kongó téglából születnek, víg cserép-kalappal.
Több emberöltőnyi létre védőn ráborulnak,
mint teknőcpáncél, sok ezer éjjel és nappal,

majd beoson a nyikorgó kapukon a múlás:
falat, tetőt emésztő nedveivel. Az enyészet
lappangva sző át, hálóz be mindent, s a lagúnás
Idő körbelengi, megrágja és kiköpi az egészet…

A falvak között, szántások szélén, öreg nyárfák
alatt magába roskadt megannyi bomló tanya:
elhagyták őket hűtlen lakói – addig bírták.
Most földre borultan, mint sok-sok haldokló anya,

hangtalan sírnak. Máglyákba rakott vályogtéglák
szürke sárként folynak szét - esőktől fogyó szobrok.
Fok-híjassá szaggatta a szél a padláslétrát,
s kifordult gyomrú kemence feled forró poklot.

Faltorzók között látni a padlók rajzolatán:
pitvar, kamra, tisztaszoba, hátul a fészer.
Amott egymásra zuhant két korhadt, görbe fatám
őrzi jászolos istálló nyomait. A léccel

szellősre szegezett kukoricagóré félbe-
törött akácfa oszlopai égre merednek.
Tégla palástú ásott kút – az ágasfa térdre
borult, a gém porban hever. A földi ereknek

mérője, a pántolt favödör szomja örökre
olthatatlan marad. Szelek lökték kerítések
szálkáit a gyommal vadult gyepre szét – zörögve
rezzen a drótideg, s izzad rozsdaverítéket.

Lassul a kocsi. Padkára gördül, s csendben megáll.
A motor is hangtalan – süllyed az ablaküveg.
Egy röpke percre a múlt a jelennel perbe száll,
s felsejlik egy sűrű időszálas tarka szövet:

kőhajításnyira a romhalom – rendre olyan,
mint a többi tetem az útmenti csatamezőn.
A modern kor: új pestis, minden régit lerohan
és fejlődésnek nevezi önmagát vakmerőn.

Itt minden tégla és cserép üzenetet hordoz –
a porszemekben megbújt egy-egy emberi sóhaj,
gyermekkacaj, ima, karácsony-illat, s bolondos
gida-játék, puli-ricsaj hámba fogott lóval.

Érezni, hogy járt itt a hétköznapi boldogság
néha, s áhítattal fogadták az ünnepeket.
A mai városlakót fojtogatja a fogság
és a születő gyermek már régen bűnbeesett.

A múltat végképp eltörölni – egy talmi korban
megrészegülten a „mindent lehet” mámorától,
s végül lélek nélkül, gyökértelen halni sorban?
Nyomunkat elmossa majd egy csendes nyári zápor…

2016.03.17. Csorba Tibor