Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Napraforgók tündére

Adalberto
Adalberto képe

 

Falunk határában volt egy hatalmas napraforgó tábla. Olyan nagy volt, hogy azt sem tudtuk, hol a vége.

Akárhányszor elindultunk, hogy eljussunk a másik oldalára, sohasem értünk oda. Mindig vissza kellett fordulnunk nagy bánatunkra.

Sokáig bolyongtunk a magas napraforgószárak között. Kicsi törpéknek éreztük magunkat, amikor bementünk közéjük, és ámulva néztünk felfelé, ahol a vakítóan sárga fejük ringott, az arcukat a napsugarak felé fordítva.

Olyan volt, mintha őserdőben lettünk volna. Élveztük az ilyen kirándulásokat. Híres felfedezőknek képzeltük magunkat.

Az egyik ilyen felfedező utunk alkalmával Szűcs Peti barátommal csodás élményben volt részünk.

Találkoztunk a napraforgótündérrel.

Ugye most nagyot néztek, mert még nem hallottatok róla? Jobban teszitek, ha hisztek nekem. Igen is létezik a napraforgótündér, csak meg kell keresni, amikor nyáron szépen sárgállik a határ, és a napraforgók barátságosan integetnek fejükkel az arra járó felé.

Mi éppen a félelmetesen nagy napraforgó mezőn akartunk átkelni, hogy megtudjuk, mi van a másik oldalon, amikor váratlanul előttünk termett egy leányzó.

Eleinte nem tudtuk, kihez van szerencsénk.

– Hová, hová, fiúk? – kérdezte elénk állva.

Annyira meglepődtünk, hogy hirtelen nem is tudtuk, hogy, mit válaszoljunk. Nagy nehezen Peti barátom kinyögte:

– Szeretnénk átmenni a túloldalra. Még sohasem jártunk ott.

– Úgy? – mosolyodott el a leányzó – Bizonyára nem tudjátok, hogy ez az én birodalmam. Engedélyem nélkül senki sem mehet át ezen a nagy napraforgó táblán.

– Tulajdonképpen ki vagy te? – kérdeztük kíváncsian.

– Ki vagyok én? Még sohasem hallottatok a napraforgók tündérjéről?

– Nem – válaszoltam. – Még nagypapám sem mesélt rólad, pedig ő nagyon jól ismeri a környéket. Hallott ő mindenféle manóról, lidércről, és ördögfajzatról, de nem hallott ilyen féle lényről. Talán csak füllentesz nekünk és nem is vagy napraforgótündér.

– Hallatlan, – kiáltott fel mérgesen a tündér – azt mered mondani, hogy nem vagyok az?

– Igen, azt mondom. Te nem is vagy napraforgók tündére.

– Ne akarjátok, hogy bebizonyítsam, mert akkor csúnyán megjárhatjátok!

Erre mindketten hangos nevetni kezdtünk. Nem hittünk neki. Meg voltunk győződve, hogy ő is csak egy egyszerű, butuska lány, mint a falubeliek. Talán a közeli, szomszéd faluba nyaral a nagyanyjánál, és most minket akar megtréfálni.

– Bizonyítsd be, ha tudod! – mondtuk neki nevetve.

– Vigyázzatok, nem lesz ennek jó vége!

– Ugyan, mit teszel velünk, te napraforgók tündére? Talán békává varázsolsz bennünket?

– Még az is előfordulhat – mondta komolyan.

Mi csak nevettünk rajta, és nem akartuk elhinni, hogy emberfeletti hatalma van.

– Én figyelmeztettelek bennetek.

Valahonnan elővett egy vékony pálcát. Talán a szoknyájába rejtette el. Háromszor felénk suhintott, és valami varázsszót mormolt, amit alig hallottunk. Várt egy kicsit, de nem történt semmi.

Ezen mi még jobban nevetni kezdtünk.

– Hihihi, te nem is vagy napraforgók tündére. Nem is tudsz varázsolni.

Erre a kislány pityeregni kezdett.

– Igenis napraforgók tündére vagyok, ha tudni akarjátok – mondta sírva, és újból felemelte felénk a pálcáját. – Azt hiszem elfelejtettem a varázsszót.

– Én is ezt mondanám – jegyeztem meg közömbösen. – Nem vagy te tündér. Csak ámítasz bennünket.

Amit mondtam csak olaj volt a tűzre. A leányka még jobban sírt. Egészen összeomlott, és kezeivel eltakarta maszatos arcocskáját.

Peti barátom is mondani akart valamit, de én megfogtam a karját és visszahúztam.

– Ne bántsd! – súgtam neki – Nem látod, milyen szomorú?

Megvallom nagyon megsajnáltam a leánykát. Olyan szánalomra méltó volt, hogy most ezt szavakkal el sem tudom mondani.

– Ne sírj kislány! – próbáltam vigasztalni a napraforgótündért, aki még mindig itatta az egereket. – Majd eszedbe jut a varázsszó, és akkor tudsz varázsolni. Tudod mit? Legyünk jó barátok! Gyere velünk játszani!

– Játszani? – kapta fel a fejét a kislány és csöppnyi szemecskéi vidáman megcsillantak. – Mit játszunk?

Petinek nem nagyon tetszett, hogy egy lányt invitáltam játszani. Kissé komoran félrehúzódott, és durcásan dünnyögte:

– Nem akarok lányokkal játszani.

Hosszas rábeszélés után meggyőztem, hogy a kicsi tündérlányt bevegyük a csapatba. Most már hárman vágtunk neki, hogy átkeljünk a hatalmas napraforgó tengeren.

Hiába kérdezgettük tőle, hogy ki ö valójában? A leányka mindig kitérő választ adott. Akárhogy is szerettük volna, nem árulta, honnan jött. Mindvégig azt hajtogatta, hogy ő egy napraforgótündér. Ezen mi csak nevettünk.

Nem tudom, milyen sokáig mentünk az égig érő napraforgószárak között. Nagyon iparkodtunk, de mégsem sikerült a túloldalra átérni. Mentünk, mentünk, és a hosszú gyaloglás után úgy tűnt, mintha egy helyben topogtunk volna.

– Idefigyelj, te kislány, – fordultam egy idő után a kicsi barátnőnk felé – ha valóban tündér vagy, akkor rendezd el nekünk, hogy egy – kettőre átérjünk ezen a napraforgótáblán! Már ki tudja, mióta baktatunk itt, és még mindig nem értünk át a másik oldalra.

– Sajnos elfelejtettem a varázsszót. Ha tudnám, akkor csak egy suhintásba kerülne, és minden kívánságom teljesülne.

Peti még mindig durcás volt a tündérlány miatt.

– Megeszem a sapkámat, ha te napraforgók tündére vagy.

– Pedig az vagyok, ha hiszed, ha nem.

– Nevetnem kell. Nézd csak magadra! Így néz ki egy tündér? Ismerem a lányokat. Mindegyik hazudik, mint a vízfolyás. Te sem vagy más.

– Vedd tudomásul, nem is hazudok. Mi tündérek, nem szoktunk hazudni. Szégyelld magad, amiért ilyet állítasz rólam. Amint eszembe jut a varázsszó, téged foglak először elvarázsolni. Egy nagy zöld varangyos békává.

– Nem is tudsz te varázsolni – kezdte csúfolni Peti, amitől a kislány nagyon mérges lett, és újból pityeregni kezdett.

Alig bírtam megnyugtatni. Amint abbahagyta a sírást javasoltam, hogy menjünk tovább, de akkor már nem akart velünk jönni.

– Nem megyek veletek, mert rosszak vagytok. Menjetek egyedül. Úgyis eltévedtek. Már csak én ismerem a kivezető utat.

Még mielőtt mondhattunk volna valamit a napraforgók tündére futásnak eredt, és egy szempillanat alatt eltűnt. Elnyelte a napraforgó.

Utána mentünk, de sehol nem találtuk. Hangosan szólongattuk, hátha meggondolja magát:

– Gyere vissza, hiszünk neked, hogy napraforgók tündére vagy! Peti sem fog többé csúfolni.

Hiába volt minden igyekezetünk a leányka nem került elő. Ki tudja hová tűnt, hová szaladt?

Egész délután kerestük a napraforgótáblában azt remélve, hogy egyszer csak valahol elénk ugrik nevetve, és pajkosan mondani fogja:

– Most elvarázsollak bennetek.

Lelki szemeinkkel láttuk, amint megsuhintja felénk a pálcáját, és megtörténik a nagy varázslás.

Falunkban is mindenkitől érdeklődtünk, ismernek-e egy szöszke lánykát, vagy legalábbis láttak-e hozzá hasonló teremtést a környéken.

Mindenki csak a fejét rázta, és értetlenül néztek ránk az emberek. Nem értették, miről beszélünk.

Végül feladtuk a keresést, és még most is azon töröm a fejem, vajon azon a szép nyári napon, kivel találkoztunk az óriási napraforgószárak között. Lehet, hogy mégis az a kicsi, maszatos kislány volt a napraforgók tündére? De jó lenne tudni! Mit meg nem adnék érte, ha valakitől megtudhatnám az igazságot.

Gyerekek, talán ti tudtok segíteni nekem. Ha véletlenül találkoztok a kicsi napraforgók tündérével, akkor ezt feltétlenül tudassátok velem! Előre is köszönöm segítségeteket.

Most pedig siessetek aludni, mert már későre jár, és ideje van lefeküdni.

Jó éjszakát gyerekek!

Rovatok: 
Mese