Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt a manók országa.

Itt lakott a nagy szakállú manó, akinek olyan hosszú volt arcának az ékessége, hogy az a földet érte.

Minden nap, órákig fésülgette, mire szép, selymes lett. Mindenki csodálattal nézett rá, amikor megpillantotta. A manó büszke is volt, ha valaki ráfeledkezett, és ámulva szemlélte azt.

A szépségén kívül a szakállnak varázsereje is volt. Aki megérintette, annak kívánsága azonnal teljesült. Ezért mindenki szerette volna legalább csak egyszer hozzáérni, de a gazdája ennek nagyon ellene volt. Elkergette az embereket, nem engedte, hogy a közelébe jöjjenek.

– Távozzatok a szakállamtól! – mondogatta mérgesen – Ha csak valaki is megérinti a mocskos mancsával, azt azonmód békává változtatom.

Ez mindenkit megijesztett, és messze elkerülték a manót. Senki sem akarta békaként leélni az életét egy tó partján.

Egyszer az egyik kicsi faluban megbetegedett egy asszony. Olyan súlyos nyavalya tört rá, hogy az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Mindegyik azt mondta, hogy hamarosan meg fog halni, és jobban teszi, ha elbúcsúzik fiacskájától.

Amikor ezt a fiú meghallotta sírva szaladt át a szomszédba, ahol egy százéves anyóka lakott.

– Mi a baj, Ferkó? – kérdezte az öregasszony.

– Nemsokára édesanyám, kileheli a lelkét. Az orvosok már nem tudnak segíteni. Mit tegyek anyó? Kérem, segítsen!

A búbos kemence mellől az öreg szomszédnéne Ferkóra emelte megfáradt tekintetét, és reszkető hangon mondta:

– Bizony fiacskám, az már igen nagy baj, ha az orvosok nem tudnak segíteni. Én sem vagyok mindenható, de talán tudnék valami megoldást, de nem lesz könnyű számodra.

– Mondja, anyó, bármi is légyen, én megpróbálom, hátha segít drága, jó édesanyámon!

– Tudod, a manók országában van egy manó, akinek olyan hosszú a szakálla, hogy az a földet veri. Állítólag, aki megérinti és kíván valamit, az azonnal teljesül. Nagyon óvatosnak kell lenni, mert a manó nem szereti, ha a szakállát tapogatják. Ilyenkor békává változtatja, aki a közelébe megy. Rád is ez a sors vár, ha felmérgesíted. Inkább azt javaslom, hogy törődj bele édesanyád halálába, minthogy béka legyél valahol egy messzi tónak a partján.

Az öregasszony nem tudta lebeszélni Ferkót. Amit az a fejébe vett, azt véghezvitte. Csak arra kérte az anyót, hogy árulja, el melyik irányba induljon el a manók országába?

– Sajnos azt nem tudom – mondta szomorúan a néni – Ezt neked kell megtalálni.

Ez nem volt valami biztató kezdet, sőt lehangoló volt a fiú részére. Az idő sürgetett. Az orvosok azt jósolták, hogy szegény anyjának  legfeljebb már csak napjai lehetnek vissza, de amire telihold lesz bizonyára végleg lehunyja szemét, és nem lesz többé Ferkónak, aki finom tejfeles bablevest készítsen.

Vállára akasztotta tarisznyáját, kezébe kapta vándorbotját, és nekiindult a nagyvilágnak. Ment az orr után, amerre a lába vitte.

Éjjel, nappal baktatott hegyre fel, völgyre le, közben pedig a könnyét hullatta. Észre sem vette, hogy minden könnycseppből egy igazgyöngy lett. Amerre ment mindenfelé elpottyantott egyet.

Egy éppen arrafelé repülő kismadár észrevette és valamennyit összegyűjtötte a bögyébe.

Végre, hosszas gyaloglás után megérkezett a manók országába.

Határon az őrt álló mindjárt meg is kérdezte:

–  Hová? Hová, emberfia?

– Megyek a nagy szakállú manóhoz, hogy megérintsem, és kívánságom meggyógyítsa beteg édesanyámat.

– Jaj, emberfia, nehogy odamenjél! Őkelme manapság nagyon haragos. Bekapja a fejed, ha zavarni merészeled.

– Nem érdekel a haragja. Még azt sem bánom, ha fejemet vesztem, csak szegény édesanyám gyógyuljon meg – mondta mindenre elszántan Ferkó, és elindult a nagy szakállú manó kastélya felé.

Hamar meg is találta. Nem volt nehéz rálelni. A palota a manók országának a legmagasabb hegyén állt. Már messziről hivalkodott, hogy gazdája nem akármilyen ember. Talán még száz tornya is lehetett, és minden toronyban egy fekete madár lakott, akik már messziről jelezték károgásukkal, ha valaki közeledett a palotához.

Most is olyan nagy ricsajt csináltak, hogy az talán még a föld túlsó oldalán is hallható volt. Más bizonyára megijedt volna tőlük, de Ferkó bátran lenyomta a palota hatalmas faajtajának rézkilincsét. Az ajtó nehezen, csikorogva kitárult előtte, de még mielőtt beléphetett volna rajta egy tűzokádó sárkány állta el az útját.

– Nem ajánlom, hogy belépj a palotába, mert akkor halálok halálával lakolsz meg merészségedért.

A fiú nem rettent meg a sárkánytól. Mélyen a szemébe nézett és mondta:

– Az összes pereputtyodat idehívhatod, akkor sem ijedek meg tőletek. Különben is, ha nem tudnád, Sárkányevő Ferkó a nevem. Jó, ha tudod, ma még nem ettem sárkányt. Itt az ideje, hogy megreggelizek.

Ezt hallván a tűzokádó sárkány megrettent. Még sohasem hallott a Sárkányevő Ferkóról, de az olyan komolyan mondta, amit mondott, hogy a fenevad először elgondolkodott, majd lábait a nyakába szedve futásnak eredt.

A fiú előtt nyitva volt az út a nagy szakállú manóhoz. Az nagyon meglepődött, amikor meglátta a hívatlan vendéget. Azonnal szólította az őrt álló tűzokádó sárkányt, de az úgy elfutott, hogy többé senki sem látta a palota környékén.

– Mit akarsz? –  mordult rá mérgesen Ferkóra – Hogy merészeltél bejönni, és zavarni engem?

El akarta mondani neki a bánatát, de a manó rá sem hederített. Befogta a fülét, és mint egy rossz gyerek toporzékolt.

– Nem vagyok rád kíváncsi – üvöltötte, ahogyan a torkán kifért – Menj el! Hagyjál engem békén! Ne merj közeledni felém!

Ferkó hamar rájött, ha nincs a közelébe a tűzokádó sárkány, akkor a manó, kis gyáva lény, és bárki könnyen elbánhat vele. Az meg aztán csak szóbeszéd volt, hogy békává változtatja azt az embert, aki a szakálla közelébe megy. Ezt azért híresztelte el magáról, nehogy állandóan zaklassák, nap, mint nap teljesíteni kelljen a kéréseket.

Nem tétovázott sokáig, egy ugrással a manó szakállánál termett és megmarkolta, amire az jajveszékelni kezdett:

– Jaj, Istenem! Jaj, Istenem, kénytelen leszek teljesíteni a kérésedet! Mondd csak gyorsan emberfia, mi legyen az? Hadd szabaduljak meg tőled minél hamarabb!

Nem kellett több a fiúnak, mindjárt mondta is, hogy gyógyuljon meg édesanyja, és soha többé ne legyen beteg, és táncolhasson a lakodalmán.

– De hiszen még menyasszonyod sincs – hördült fel a manó.

Ferkót sem most szakították le az almafáról, mindjárt rávágta:

– Akkor meg mire vársz nagy szakállú manó! Varázsolj nekem egy szépséges menyasszonyt is!

– Azt már nem – tiltakozott a szakálla mögé bújva – csak kérést teljesítek. Elmehetsz. Édesanyád meggyógyult.

– Nem úgy van te manó, ha nem teljesíted a második kérésemet is, akkor bicskával lenyisszantom a szakálladat.

Mit volt mit tennie, jobban féltette a szakállát, minthogy ellenkezzen Ferkóval, hipp-hopp teljesítette a második kérést is, sőt mivel három a magyar igazság, megígérte, amire hazamegy otthon a kicsi, szegényes házacska helyett egy szép, takaros ház fogja várni, ami a nagy szakállú manó nászajándéka lesz. Csak már menjen el a manók országából, és ne kelljen félnie, hogy Ferkó éles bicskájával levágja a szakállát.

Amire a fiú hazaért, édesanyja meggyógyult, és mosolyogva fogadta fiacskáját egy szépséges leányzóval az új házuk tornácán.

Hamarosan megtartották az esküvőt és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.