Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A NAGY BARNA/1.

szeda2
szeda2 képe

     Az égig érő fák tűlevelei, időt állóan meredtek az ágakon. Máshol, ahogy sárgultak a falevelek, lehullva, beborították a hatalmas fák alját. A lombhullató korona, lassan elhagyta a magas ágakat, és megpihent az avarban. Ott, ahol összekeveredik a bükk, a hárssal, a Juhar, tölggyel, és víg dalt susognak a barátságról, a szeretetről, az elmúlásról.  Tudják, hogy itt most már a szín, a faj, nem számít! Jól el vannak együtt. Szinte élvezik az együttlétüket. Most, ebben a nyugalmi állapotban, megismerhetik egymást, és ezután úgy is mindegy. Rájöttek arra, hogy a születés utáni évszakokban mennyire büszkék is voltak önmagukra. Most viszont, tudják, hogy fénykoruk már elmúlt, egy nehezebb korszak jött be az életükbe, és most már, semmivé vállnak!
- Dehogy semmivé! –szólt a bükk levele. Fontos feladatot töltünk be, az ökoszisztémában! 
- Tényleg! –szólt a tölgy. Milyen jó, hogy mondod! Ez a hozzáállás tetszik nekem! Most már sokkal nagyobb beletörődéssel töltöm múló napjaimat! Tavasszal, ha még lesz bennünk egy kis élet, elmeséljük az utánunk jövő generációnak, hogy becsüljék meg az életüket! Ne büszkélkedjenek, hanem élvezzék minden pillanatát az ifjúságuknak!
     Jelentőségteljesen egymásra néztek, már amennyire erre lehetőségük akadt, és boldog beletörődés vett erőt rajtuk. Reménykedve várták, amikor elmondhatják a jó tanácsaikat az utókornak!
     Egy vidám, hűvös szellő felkapta egyiküket, és kicsit odébb letette. Máris, egy újabb lehetőséget kaptak arra, hogy tovább adhassák megtapasztalásaikat. Egy újabb esély, egy újabb falevél, egy újabb erdei faj. A fák, lombjaikat megrázták, és megkönnyebbülve fogadták a szél, lecsupaszító munkáját a megfáradt ágaik között.
     A fenyőket a megtelt tobozok húzták lefelé, az ágaik között vidám mókusok gyűjtögették a téli elemózsiát. Egyik-másik fenyő, olyan magas volt, hogy csak elvétve lehetett látni rajta a mókus fiakat.
A fenyő csúcsa, minden fa fölé emelkedett, és méltóságteljesen nézelődött a hegyek, völgyek, és sziklák fölött. Imitt, amott, egy hatalmas sas keringve szelte át az égboltot, keresve valami táplálékot.
     Mindenhol szorgos mozgású rágcsálók szaladgáltak, keresgélve a jobbnál, jobb falatokat.
A magvak már beértek, a bogyók íze most még édesebb. Mennyi, mennyi élet!
     Erdő mélyén, csöndes minden. Esteledik. Madár is csak néha szól, a szél sem rezdül a fák között, pedig nem rég még tombolt. A metsző hideg levegő, időnként besurrant a légtérbe, figyelmeztetve a tájat, hogy nem sokára ő lesz itt az úr!
     Egy öreg, barnamedve lépked halkan, aki családját már sokszor túlélte. Nagyon okos, figyelmes, ezért éli öreg korát nyugalomban. Sokszor túljárt már az emberek eszén. A csapdákat már messziről ismeri, és az embernek, aki a legnagyobb ellensége, csavaros észjárását is megismerte.
Tudja, hogy rá vadászik, állandóan éberen kell figyelnie. Bár, már azt is tudja, hogy az embernek igen gyenge a szaglása. Viszont aki kutyájával járja az erdőt, azzal már sokkal óvatosabbnak kell lennie.
Párszor megfordult a háza környékén, de túl kockázatosnak tartotta vele ujjat húzni!
Megmászott egy közeli sziklát, melynek tetejéről belátta a környéket. A táj szépsége ugyan nem ragadta meg, de a nyugalma, az igen. Semmi szokatlan, embernek nyomát sem észlelte. Orrát belefúrta a szélbe, mely megnyugtatta, hogy nincs gond. Gyönyörű látványt nyújtott! Egy pazar szikla szirten, magányosan álldogáló hatalmas, tömött bundájú nagy medve. A nagy barna.
Prüszkölt egyet, amint a szél telibe kapta, majd négy lábra ereszkedve, lomhán indult tovább. Nem sietett. Igaz, éhesedett, de megszokta már a sietség nélküli, elővigyázatos életet.
     Ismerős tájon járt, hol sok éve már magányosan élt. Ismerősen rezdülnek a levelek, reccsennek az ágak a talpai alatt. Nem vándorolt, bele unt a sok talpalásba.

Folyt.köv.

Rovatok: 
Irodalom