Közelmúltban munkahelyi találkozóra invitáltak. Ilyet még nem is hallottam. Volt kollégák találkozója? Nagy érdeklődéssel vártam a találkozás napját. Nem bántam meg, hogy elmentem. A találkozás egyik eseménye volt a Tisztviselőtelep gyalogos sétája, utcáról, utcára. Több mint tíz évig dolgoztam itt, és szinte naponta áthaladtam az Elnök utcán, mégsem láttam a táblát. Persze hogy nem, mert csak átautóztam az utcában, és hát autóból, nem azt lehet látni, amit gyalogosan. A Rezső tér felé haladva láttam meg az iskola falán az emléktáblát: Gaál Mózes /1863-1936/ a gimnázium alapítója és igazgatója.
Nagyjából ennyi maradt meg a fejemben. Eszembe jutott az orvos, gyermekkoromból. Heiczinger doktor bácsi. Így hívta a falu apraja nagyja. Én még meg sem születtem, ő már községi orvosunk volt. 1939-ben kapta kinevezését.
Az első emlékeim közé tartozik, hogy valamiféle motorbiciklivel járt a betegekhez. Hozzánk akkor is be-be nézett, ha nem hívtuk. Nagy család volt a miénk, és ő különös figyelmet fordított a gyermekekre. Elsősorban a fejlődésük, viselkedésük, eszük járása érdekelte. Szüleimtől tanult tiszteletadással voltam irányába – bár több helyen említettem már, hogy harcba szálltam vele, - be is ígérte, hogy nekem az injekciót - más gyerekektől eltérően - a nyelvembe fogja adni. De amikor sorra kerültem, rendesen mégiscsak a karomba szúrt, mint a többieknek. Amikor öcsémmel rosszat tettem, igen erélyesen rám szólt, valljam be amit tettem, most nincs itt a dac ideje, pontosan tudnia kell mi történt.
Nem hallottam, hogy valaha is valaki hálapénzt adott neki. Amilyen szigorú volt, botjával valószínű, hogy végigvert volna az adományozón. Amolyan sétabot félét hordott magával, a házaknál élő kutyák ellen. Arra azonban emlékszem, hogy a Mama szüretkor egy kosár szőlőt, mustot, és kacsasültet küldött a doktor úréknak nővéremmel, aki náluk szolgált. Ilyenkor elkísértem nővérem, hogy aztán az üres kosarat visszahozzam, mert az a mamának másra is kellett.
Ha találkoztam vele - mert éppen nem a rendelőjében volt – megkérdezte, mi a helyzet gyerekem, hogy megy az iskola? Mivel jeles tanuló voltam, szégyenkezni valóm nem volt. Csak hát a nagy szám! Az ne lett volna! De a mama mesélte, hogy miután pestre mentem, azt mondta neki, cseppet sem kétségbe esve: ne féltse azt a gyereket Kati néni, annak akkora szája van, hogy azzal még a jég hátán is meg fog élni, de el nem veszik az biztos, legföljebb hazajön, ha nem tud boldogulni.
Miután megkaptam az oklevelemet, a mamával üzent nekem.
- Küldje el azt a gyereket hozzám, beszédem van vele. Megszeppenve mentem el hozzájuk. A doktor bácsi szokatlanul kedvesen fogadott, behívott és leültetett abba a szobájába, ahova soha nem volt szabad belépnem.
- No hát örömmel hallom fiam, hogy iskolázott lettél. Anyádnak mondtam, hogy bíztam benned. Sok mindenben hasonlítunk. Én is így kezdtem, ilyen szegényen. Olvastam egy könyvet, Kenyér és becsület a címe, Gaál Mózes írta. Ismered? Hallottál róla? Egy szegény, de becsületes felcser így szólt sokadik gyermekéhez: „ Eredj fiam, tanulj valamit „ Megfogadtam, hogy bármilyen áron, tanulni fogok. És hosszan mesélt nekem viszontagságairól, mennyi mindent volt kénytelen csinálni, amíg a diplomát megkapta, - és hát bevallom gyerekem, hogy sokszor segített nekem is a nagy szám!
Ez a történet jutott eszembe, amikor az emléktáblán Gaál Mózes nevét megláttam. Könyvtári kutakodásaim sem segítettek abban, hogy valami közelebbit megtudjak erről az íróról. Szégyen, de sok mindent nem tudhattunk abban az időben. Úgy olvashattam csak el a könyvet, hogy a doktor bácsi kölcsönadta olvasásra. Ez hallatlanul nagy dolognak számított. Becsületes lévén, elolvasás után visszajuttattam jogos tulajdonosához, aztán elfeledkeztem ezekről a dolgokról. Már újból itthon laktam, amikor emléktáblát helyeztek el azon a házon, ahol orvosi rendelője is volt.
E házban élt és dolgozott Dr. Heiczinger János érdemes orvos
Bakonycsernye posztumusz díszpolgára / 1899-1986 /
Nem szeretném itt érdemeit sorolni, mert az én emlékezetemben úgy él, ahogy itt leírtam, meg mert azt hála Istennek, sokan mások megtették már helyettem. Dísz-sírhelyet kapott kedves feleségével a bakonycsernyei köztemetőben, ahova gyakran kijárok. Többször is megesik, hogy sírjára virágot viszek.
Nemcsak köztiszteletnek örvendett, de anekdotái máig közszájon forognak. Szándékaim szerint, írni fogok egy csokorral ezekből is...mert mint mondta volt például, az udvaron úgy végig menő férfi után, aki minden lépésénél pukkolt egyet… úgy is van! inkább ez jőjjön ki, mint a körorvos, és a szigorú doktor bácsi elnevette magát. Istennek hála, hogy ismerhettem, tisztelhettem, és ma már mondhatom: szerettem is.
