Márai Sándor Hallgatni akartam című esszékötetéhez fűzve

       Az ellentmondások földjén élünk, nem kellett sokáig keresnem az ellentmondások láncolatát, lerongyolódott nemzeti és emberi identitásunk foszlányait ezen az október 23-án sem. El sem kell hagyni az embernek az otthonát, a rádióban felrecsegő hírtöredékek, a gagyi tévéműsorok és reklámok között kimerevedő protokolláris képsorok, az évszakot meghazudtoló, forró, déli szél és léghullámok mély és keserű érzéseket kavartak fel bennem.

    Reggel még ki akartam tenni a nemzeti színű zászlót a házam erkélyére. Ismerve az utcabelieket, tudom még öt- hat követőm lenne, de többen megállnának előttünk, és valamit sziszegnének a foguk között. Azt hiszem gyűlöletet, amit persze nem csak az ünnepnapokra tartogatnak, sokaknak ez már az életeleme.

  Egyre nagyobb óriássá nőnek a szememben 56 merész, vakmerő hősei, kiváltképp annak ismeretében, hogy milyen önző, megalkuvó nemzedékek és politikai körök követték őket ötvenhét éven át. Állítólag köztársaságunk és demokráciánk ideológiai és politikai alapját ez a forradalom képezi. Az ünnepi szónokok különböző értékelései, belemagyarázásai alapján végképp nem tudnám, mi történt akkor, ha át nem éltem volna, igaz csak gyerekfejjel az akkori eseményeket. Az aktuálpolitikai- szó és szitokáramlat, elnyomta 56 történéseit, még a lényeget sem érintette az egykori csodának, nem hogy az árnyalatokat, a számunkra szomorú, de mégis színes történelmi palettát felvetítette volna. Egy ország rángatódzik azóta is az ingoványban, és meddig még. Nem vigasztal a kormány melletti tömegdemonstráció sikere, és az ellenzék félig botrányba fulladt marakodása sem, mert mindennek mélyén megosztottságot látok, és a minimális konszenzus is hiányzik.

   Akkor értékekért harcoltak és haltak hősi halált a magyarok ezrei, most önös érdekekért ordibálnak a pártszónokok százai. De nem csak 56 kapcsán láthatjuk ezt, nem tudok olyan magyar történelmi eseményről, fordulópontról, amelynek legalább három-négy hivatalos értékelésváltozatát ne hallottam volna az egymást váltó rezsimektől, kurzusoktól. Csak egy-két példa, volt idő, mikor Dózsa volt a trendi, most mintha Werbőczy lenne, mindketten ezreket öltek halomra, pedig ha józan ésszel gondolkodnak 1514-ben, talán Mohács is elmaradt volna, és nem vetnek egy népet, nemzetet oda a jövő foglyának, túszának. Az első világháború, is a kibicsaklott forradalmak után a szerves, polgári demokratikus fejlődés helyett a bolsevizmus, vagy egy konzervatív, neobarokk restauráció alternatíváját látta az akkori politikai elit, hogy aztán az irrealitások miatt elhamvadjon az ország a Hitlerájban. Erről írt, és elmélkedett Márai Sándor frissen kiadott tanulmányában is.

    Voltak kiváló államférfiak, őket is százféle jelzővel illettünk már, de ők a Hét toronyban, Rodostóban, Turinban, elmegyógyintézetben, vagy az akasztófán végezték, mint Nagy Imre. Ez a föld nem bírja, nem bírta elviselni az egyértelmű, tiszta és önzetlen akaratot, és elűzi, elpusztítja a nemzet legjobbjait. A mostani dilemmára adott válasz is kétséges, az emberi kreativitást megbéklyózó tervgazdálkodás után fejest ugrottunk a globális piacgazdaság szabadosságába, káoszába. Az oly sokat emlegetett harmadik utat, az ország és a világ realitásait figyelembe vevő aranymetszést kérte számon Márai korától, és a talán a múlttól és jövőtől is, ami nem a langyos kompromisszum, hanem maga az élet, egy nemzet élete.    

  De megnyugodhatunk, nagyjaink képmását egyre értéktelenedő bankóinkon láthatjuk, az utcán, ahol még 10-15 éve családok sétálgattak, és beszélgettek, ma nincs senki, csak a gúnyos októberi, szinte forró szél kavarja a rozsdálló falevelet.

    Én meg kirakok egy háromezer darabos puzzlét Prágai alkony címmel. Pedig szívesen lehajtanék egy korsó sört az Aranykehelyben, ott ahol a legyek egykor le merték piszkítani Ferenc József fényképét. Igaz rá is fáztak, na, nem a legyek, hanem  a kocsmáros, meg Svejk.

2013. október 23.