Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Marianna III

Marika Lovász
Marika Lovász képe

   Hogy van az, hogy a mamák tudják? Nem később, - majd - hanem rögtön,akkor! Elsőre. 
   Én semmit sem akartam tudni, de azt elismerem, kezdetektől fogva éreztem , hogy valami rosszat tettem. Igen hamar kiderült, hogy nem kellett volna,  nem kellett volna hozzá mennem.

   Tamás féltékeny volt. Mindenre, és mindenkire. Pokollá vált az életem. Persze egy darabig imponált, hogy vele legyek akkor is, ha dolgozik. Általában éjjel egy-két óráig volt nyitva a vendéglő és nekem addig ott kellett ülnöm a zenész melletti kis asztalkánál. Hosszú távon ez az alvásom rovására ment. Reggel alig bírtam felkelni, hogy munkába menjek. Megbeszéltük, hogy ez  így nincsen jól. Állandóan elkéstem.
   A főnöknő azt mondta, miután kikérdezett, miért kések ennyiszer, hogy tervezik egy délutáni hosszabított műszak bevezetését, vállalnám e? Menjek két órára dolgozni, este tízig. Még egy hét sem telt el, zörgettek az iroda ablakán.Tamás „elszaladt” ellenőrízni, hogy ott vagyok e? Hogy egyedül vagyok e? Neki is problémái lettek a munkahelyén. Ezért is engem okolt.
   Eleinte csak veszekedtünk, aztán megütött. Eddigi életemben a mamámon kívül, - még gyerekként - egyik bátyám ütött csak meg. Mélyen sértve éreztem magam.
   Közben a munkahelyem központjába behívattak és közölték velem, hogy nem megengedhető, hogy szakképesítéssel tulajdonképpen alacsonyabb végzettségű munkát végezzek. Tervelőadói állást ajánlottak az egyik üzemigazgatóságon, magasabb fizetéssel, és a lakásunkhoz közelebb is volt ez a munkahely, így elvállaltam.Itt már férfiak is dolgoztak. Ezért aztán amikor ez Tamás számára kiderült, végképp elmérgesedett a helyzetünk. Kezdetben csak két-három hetente, aztán hetente, aztán majd mindennapos veszekedések, és igen! Verekedések jöttek. A verekedésnek látható nyomai voltak, hiába takargattam. A kolléganők jó tanácsokkal láttak el! Edit azt mondta őt is megütötte a férje, de ő egy filigrán nő a férjéhez képest,ezért kitárta az ajtajukat, és úgy ordított segítségért.. Ne hagyjam magam, mert rámegyek, és nem éri meg. Hiába kér bocsánatot. Ők már tudják semmit sem ér.
    Mert kért. Bocsánatot kért, addig könyörgött, és fogadkozott, hogy soha többet, amíg engedtem. Általában az ágyban kötöttünk ki. Rájöttem, ha hagyom magam, hamarabb szabadulok a kíntól.
    Egy napon olyan mértékben verekedtünk, mert persze, hogy visszaütöttem, hogy felém repítette az „öregkést”. Az megállt a lábamban! Na akkor kitártam én is az ajtót, és segítségért kiabáltam, gyilkosnak neveztem őt. Úgy felbőszítette, hogy a ház előtt lejáratom, mit képzelek,rettentően megvert. Nem tudtam dolgozni menni. Gyors szabadságot kértem. Munkatársam Zsuzsa, akit szintén vert a férje, elugrott ebédidőben megnézni mi van velem. Gyanította, miért nem mentem be, neki már rutinja volt ebben. Azt mondta segít nekem innen elköltözni. Holnap, ha Tamás elmegy dolgozni, szedjem össze a holmijaimat, gyorsan , sietve, ide küldi a postakocsit egy emberrel, és elvisznek valahova, amit senki sem tudhat, hogy hova. Ez azért kell, mert Tamás mindent el fog követni, hogy előkerítsen. Így kerültem Kati néni konyhából átalakított szobájába, egy külterületi családi házba. Az eljövetelem után Tamás bejött a munkahelyemre, és próbált szép szóval jobb belátásra bírni, hogy jöjjek vissza hozzá. Aztán veszekedtünk ott is. Ki lett tessékelve.
   Innentől kezdve, az utcán várt.
Egy napon gyűrűt hozott nekem, és azt mondta, hogy bejön velem a rendőrségre, ahol aláír egy papírt, hogyha még egyszer kezet emel rám, elvihetik a rendőrök, és, hogy nem tud nélkülem élni, már egyre többször iszik, és már a munkahelyén is gondjai vannak. És bocsássak meg neki, csak így tudjuk rendbe hozni az életünket. Mégegyszer és utoljára bocsássak meg, soha többet nembánt meg, hiszen annyira szeret.
   Igen,megint bedőltem! Megbeszéltük, hogy hétfőn hazamegyek, visszaköltözöm. Vasárnap összecsomagoltam a holmimat, és vártam a hétfőt, hogy aki idehozott, vissza is vigyen.
   Hétfőn reggel kilenckor telefonált az anyósom, hogy menjek haza, mert Tamás leugrott, vagy leesett az emeletről, elvitte a mentő.
-Ez nagyon rossz vicc Anyuka! Nem vicc Mariann, ezt még én sem tenném, mondta. Nem mertem egyedül hazamenni, csapdát sejtettem, egy kolléganőm velem jött.
   A hír igaz volt! Anyuka azt mondta, reggel óta föl-alá járkált ,engem várt, és azt hajtogatta, hogy megígértem, hogy visszajövök, és nem jöttem. Senki sem látta, hogy mi történt, csak a puffanásra léptek ki a gangra a lakók. Kijött a mentő és elvitte. Telefonáltunk hova vitték. Azt mondták, már a mentőautóban meghalt, ezért a bonctani intézetbe szállították..
   Ez a pokol az életemben majdnem három évig tartott, és még meddig tarthatott volna, ha nem így alakul. Azt gondolom, Isten megelégelte a büntetésem.
    Leírni sem merem, hogy ez a kapcsolat mennyire elborzasztó volt, még most is kerülget a sírás. Könnyelműségemért, figyelmetlenségemért a legnagyobb árat  fizettem, amivel egy asszony csak fizetni tud. Mert a borzalmakat, amik megestek, nem bírom  leírni.

   A mama a halálos ágyán vigasztalt, ne sírjak ennyire, mert szégyelli magát, mit szólnak a betegek?
Hogyan mondhattam volna el neki, hogy nekem soha…
Pár nap múlva meghalt Édesanyám. Eszti ángyival mentünk ki a halottasházba, hogy el tudjak búcsúzni tőle. Soha nem felejtem el az arcát. Ráncai kisimúltak és picit rám mosolygott.

És én a mamát - életemben először - gyönyörűnek láttam,  szépnek!       Most is így gondolok rá

Rovatok: 
Irodalom