Vonzerő

Nyaranta egy tóparti kempinget vezettem a főállás mellett. Igaz, hogy már közeledtem a nyugdíj felé, de köteleztek rá, hogy elvégezzem az idegenforgalmi főiskolát levelezőn, csak így maradhattam a nyarakra séf. Egész életemben túlképzett és alulképzett voltam egyszerre. Minderre a hivatal hat elemis személyzeti osztályvezetője kötelezett. Igaz fejlődött a világ, Martin Shulz már nyolc osztállyal lesz kancellár.

  Így az államvizsgán, ami Budapesten az Emke Károlyi termében volt, a Magyarország vonzereje című szakdolgozatomat kellett megvédeni. Keményen kiálltam boraink, pálinkánk sajátos tüze, a Hortobágy romantikája, termálvizeink csodája, gazdagsága, a főváros, a Balaton, a Dunakanyar szépségei, értékei és a többi hungaricum mellett, sikerrel.

  Tél volt, és egy szintén vizsgázó kolléganőmmel a vizeletszagú aluljárókon át gyorsan kijutottunk a Déli Pályaudvarra, ahonnan a rendőrök épp egy nagyobb hajléktalan csoportot tereltek ki a meleg fogságából a hidegbe, a szabadságba. Egy szerelvény kupéjába ültünk, ahol a szagról és a kívülről lehányt ablakról ítélve korábban hajléktalanok is tanyáztak. Lehúztam az ablakot, és egy a rámpán sétáló fogatlan takarítónőnek szóltam, hogy csináljon valamit. Seprőjét lóbálva végigmért, majd felszólt hozzám, -én takarítsam fel a maga piszkát-. Aztán nagy kegyesen elkente a masszát az üvegen, mely tíz perc után keményre és átláthatatlanná fagyott.

Egy kicsit örültünk is a félhomálynak és az elszigeteltségnek, mert így a város nyugati peremén átcsattogva nem kellett látni a kitört ablakú, üresen tátongó üzemeket, a lepukkadt állomásokat, rozsdás roncstelepeket, elvadult kerteket, kiszáradt gyümölcsösöket.

  Lepsény után a délutáni napfény leolvasztott az ablakról mindent, és Világosnál ránk mosolygott a Balaton. Már messziről felcsillantak  a Tihanyi apátság sárga tornyai, majdnem átadtuk magunkat a pannon táj varázsának, amikor balra néztünk.

Az Aligától a Szabadiig húzódó magas part oldalában a még tar bokrok és fák tövében odahordott háztartási szemét, műanyag flakonok, rozsdás tűzhelyek sokasága éktelenkedett. Siófoknál egy népes tarka ruhás család uzsonnázó zsivaja kiűzött bennünket a peronra. 

  Nem szólt egyikőnk sem, hallgattak a fel nem kérdések is. Akkor mi igaz, mi az ország valós vonzereje?  Amiről vizsgáztunk, amit a turistáknak mesélünk és megmutatunk, vagy ez? Talán mindkettő, adom meg magamban a választ most egy új szezon elején. Vegyes a magyar imázs és a valóság is. De azt a sok szépet és értéket, hagyományt, tehetséget, amit ez a kis nép fel tud mutatni magából, miért kell lerombolni, elszürkíteni kapkodó, téves, szociálpolitikai intézkedésekkel és a rajtunk egyre jobban elhatalmasodó hanyagsággal? Amit nemzedékek teremtettek meg, a nemtörődöm jelen bepiszkítja. Mindennek felszámolása még pénzbe sem kerülne, csak az odafigyelés és az emberi fegyelem hiányzik.

  Azt hallottam, a holland és angol turisták bohémjáratokat szerveznek hozzánk, mert itt majdnem mindent lehet…, pedig a bohém lelkület régen a csehek imázsa, vonzereje volt.

 Ebből ered országuk régi neve.