„No, csak – szól a gazda – eredj Mátyás öcsém.”
Jármot látva reggel hat szép villás-ökrén.
„Eredj ki a földre, húzz is mély barázdát,
Hadd mondják: ez igen! Akik útban látják.
Itt a tarisznyád is, benne jó szalonna,
S kenyér, amit sütött e ház gazd’ asszonya.
Vereshagyma hozzá, jó bor a kulacsban,
Előtte pálinka, mert a sorja úgy van.
És mikor a nap jár legfelül az égen,
S gyomrod lázadozva morog az ebéden,
Magam teszem eléd szíves ”jó étvággyal”:
Birka-gulyás lészen, egy derék bográccsal.”
Íly’ szókkal engedte útnak hű cselédjét,
S nem csak puszta szónak szánta téteményét.
Megbecsülte Mátyást, mint hogy ő is tette,
Szavait prédára soha nem engedte...
— Ballag a hat sőre, feketéllik a hant,
Fénylőn az ekevas vígan siklik alant.
Késő-nyári napnak mindenik sugára,
Meg is csillan rajta, minden fordulásra.
Közben a nap felhág az ég tetejére,
Meg is kordul Mátyás gyomra az ebédre.
Amott jön a gazda, gyönyörrel tekintve,
Dicsérő szavait béresére hintve:
„Számát se tudom már mikor voltam gyermek,
Ki még önfeledten pillangót terelhet.
De azt elmondhatom, puszta két kezéért,
Nem becsültem így még anyja-szült legényét.
No, csak egyél öcsém, nesze itt az étel.”
S átnyujtá jó szívvel, bár remegő kézzel.
Mátyás a nagy kondért az ekére rakja,
És mint ki még soha, jóízűn harapja.
Közben a vidékről mindenfele, széjjel,
Harang szava harcol a puszták csendjével.
„Mi ez a nagy zsivaj? – kérdi így a legény –
Ettől, ami szét volt összeszalad szegény.”
„Nagy napra virradtunk, nem oly’ mint a többi,
Nem kéne hát mindjárt szavakkal pörölni!”
„Miért?” – kérdi Mátyás – a gazda feleli:
„A mi szent-koronánk királyát keresi.
Összegyűltek Budán, s déli harangszóra,
Feldobják az égre, mintha madár volna.
És akinek fején visszatérve látják,
Abban tisztelik majd magyarok királyát.
De hogy az ki lészen, csak a jó- Ég tudja!”
Mátyás reá- tromfol levegőhöz jutva:
„Egyszerű a válasz, olyan főre fészkel,
Ki ma vasasztalról jóízűn ebédel.”
Reá néz a gazda, aztán az ekére,
És ez asztalt látván kitör nevetése:
„Bolond vagy te öcsém, azt mondom... na hiszen!
Bolondos szavaid még mindjárt elhiszem!
Még hogy vasasztalról?Értem én a tréfát!
Érthetné is bárki két szemmel, ha még lát.
Úgy leszel te király – s szavaival játszik –,
Ha az ostornyeled rózsáktól virágzik!”
— Jól esett az ebéd, a jószág is pihent.
Könnyeitől küzdve a gazda messzi ment.
De Mátyás az ökröt nem fogta igába,
Elindult kíváncsin, föl, nagy Buda-várba.
Mentén észbe-kapott: minek ez az ostor?
Kár az embert ütni, hogyha már bolondol.
És a barázdába, ahol vitt az útja,
Ócska bodza-nyelét mélyen földbe szúrta.
Nem soká, egy óra, fel is ért Budára.
Özönlött a népek méh-raj sokasága.
Mind az égre bámult, kíváncsi, nagy szemmel.
„Dobjátok fel újra – kiáltják –, még egyszer!”
Fölrepül a ”szentség” magasan az égre,
De nem hull az vissza senkinek fejére.
Majd újra és újra, számolhatnám százszor...
Talán a szerencse most ez ügytől pártol?
Mátyás is megállott a tömeg közt, csendben.
Újra lendül a kéz, a korona reppen.
Ám most nem hullt vissza, és mint izzó fáklya,
Oly’ fényesen ragyog, Mátyás homlokára.
De micsoda fény az: mintha Isten volna,
Ki tündöklő szemmel lenéz e nyomorba,
S mint törékeny angyal könnyű felhők között...
E percben Mátyásnak fejére költözött.
Ám az urak nyomban: „na, de, mégis, ejnye!
Nem illő korona íly’ méltatlan helyre!”
Csakhamar levették, s fel a magas égre…
De csak visszaszállott kiszemelt helyére.
Néma csendben állnak... tán a légy sem zümmög.
Majd az egyik kiált, a többi csak dünnyög:
„Meg kell újra tenni, nem eshetik gazság,
Mert, hogy ugye három a magyar-igazság!”
Nem volt még e földön szebb, ragyogóbb ékszer,
Tündöklőbb volt fénye, mint előtte kétszer.
Könnyes szemmel nézték Mátyás glóriáját…
Térden köszöntötték magyarok királyát...
— Mén’ az öreg gazda ki a szántóföldre,
Suháng-bot kezében, épp az előbb törte.
„De a teremtőjit! Az ökrök legelnek,
S nem a barázdának nagy-hosszába mennek?
Hol van ez a legény? Hej, az anyja-búját!
Bár csak e szent-helyen, mindjárt megvakulnák!”
De azután áldta azt a két vén szemet...
Hiszen amit látott, hitte, csak képzelet...
Leült most a földre, tudta csoda történt,
Az Istent csodálta, s nem egy földi törvényt.
És csak nézte, nézte azt az ostornyelet,
Amin rózsa nyílott, fonott szíja helyett.
Majd a két öreg láb elindult magától,
Tudta, mennie kell, menni e határból.
S felvitték fáradtan, fel a palotába:
Akkor már trónján ült... cselédje?... királya?...
„Jó uram, királyom, megkövetem szómat,
Ha íly’ gyarló lélek szégyen nélkül szólhat:
Előtte volt, tudom, vasasztal s ebédje,
Nem hazudott, mégis kinevettem érte.”
Megálljt int a király: „álljon fel gazd’uram,
Ne fetrengjen porba’ én előttem, ugyan!
Reggel Mátyás voltam, leghívebb cselédje,
Immár király vagyok, ne hajlongjon mégse’.
Tiszteljen meg szóval, minthogy eddig tette.
Atyám rég a sírban, dorgáljon helyette.
Lenézhetnek érte, gúnnyal itathatnak:
Hadd szólítsam mégis édes gazd’uramnak.
Egyet azért kérdek, hallgassa most szavam,
Amióta megjött fúrja az oldalam:
Még csupán egy ”madár” szállott el felettem...
Honnan tudta mégis azt, hogy király lettem?”
„Tréfát űztem veled és az ostornyéllel,
Mit jöttödben hagytál a barázda-szélben.
Isten, velem és e gúny-szavammal játszva,
Borítá e nyelet szép rózsa-virágba.
E rózsa lesz eztán legféltettebb kincsem,
Öreg napjaimban büszkén hogy tekintsem.
S mesélem, hogy reggel volt egy hű legényem,
Ki már nyugvó-napra jó királyom lészen...”
— Zengik még a népek századoknak óta,
Bár rég múltba vészett maga, és a trónja:
Dicső neve mégsem puszta szó, kiáltás...
Él még ”igazsága”... s él Hunyadi Mátyás!
Rácz Endre ©
2015 04. 02. Szerep - Nagyrábé
