Az öreg Mátyás bácsi hátratett kézzel sétálgatott a háza előtt. Derekán az elmaradhatatlan fakult sötétkék kötény, ami mindenre használható volt.
Gyújtósnak való forgácsot szedni bele, a kiskacsáknak csalánt, szőlőkötözéskor a madzagnak, vagy éppen a cseppenő orrnak.
Sétálgatott, de szigorúan a saját portája végéig és vissza. Még talán a szomszéd azt véli leskelődik, gondolta, ezért volt a hátra arc.
Nem mintha nem lett volna egyéb dolga, hisz ott a fészer, a pajta, a pince, mindig van mit pakolgatni bennük. A többi szigorúan az asszonyra tartozik. Férfi nem avatkozik a kerti munkába ha az nem ásás, metszés, vagy fakivágás. Ilyen pedig már nem akadt.
Most a délutáni buszt várta.
Először a szomszéd kislánya érkezett, Mátyás bácsi szerint túl rövid szoknyában. Csókolom! Köszönt, de az öreg csak dörmögött félhangosan, hogy csókoljátok, csókoljátok! Nem tetszett ez a köszönésmód, a dicsértessék volt vagyis lett volna neki a legmegfelelőbb, de így már rég nem köszönt senki a faluban.
Végre megjött a komája is, hozta a városban vett kaszanyelet. Mátyás bácsi kézbe vette, forgatta, megsuhintgatta, és megállapította, hogy soha nem fog úgy kézre állni mint amit ő faragott harminc éve a kaszájába. Az is igaz, hogy a kasza ott lóg felakaszva a pajtában, rég nincs használatban, csakúgy mint a nagyfűrész és a fejsze, mert a fát már összevágva hozatják.
A koma megemelte kalapját, "na megyek még az asszony azt gondolja valami városi menyecskénél maradtam" - ezen elnevették magukat cinkosan, tán fiatal legénykoruk jutott eszükbe. A bálok, udvarlások, a hazakísért lányok. Aztán mindegyikük ment a maga dolgára, mert tennivaló bőven van hetven felett is.